Zsuffa Tünde: „Esküszöm, hogy egyszer hazatérünk” – Szívszorító könyvbemutató Bécsben a Pázmáneumban

/ Varga Gabriella /
varga.gabriella képe
A Collegium Pázmáneum és a Kaláka-Club közös szervezésében november 5-én este az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének évfordulója kapcsán a Pázmáneum dísztermében a Paprika rummal és az Angyal a földi pokolban című könyvek szerzőjével, Zsuffa Tündével beszélgetett szenvedésről, emberi sorsokról, kitartásról és hűségről Nagy-Ricsóy Nóra újságíró. A Varga János rektor bevezető szavaival megnyitott műsorban a Honfoglalás, a Fogd meg a kezem és az Elindultam szép hazámból dalokkal, illetve a könyvekből két igazán megindító részlet felolvasásával Halmos Fatime színész-énekes csalt könnyeket a félszáznál is több érdeklődő többségének a szemébe. Az alábbiakban Zsuffa Tünde szavaiból idézünk részleteket.
Zsuffa Tünde könyveiZsuffa Tünde könyvbemutatója Bécsben a PázmáneumbanZsuffa Tünde könyvbemutatója Bécsben a PázmáneumbanZsuffa Tünde könyvbemutatójan Bécsben a Pázmáneumban

„A nyolcvanas években nőttem fel Pusztaszabolcson. Ez még az a világ volt, amikor nem lehetett templomba és hittanra járni, sem ministrálni, és mindenki úttörő volt. Ehhez képest én jártam templomba és hittanra, ministráltam és a nyolcadikos tablóképen egyedül az én nyakamban nincs úttörőnyakkendő. Ám ez bármilyen hősiesen hangzik is, 10-14 évesen, amikor az éjféli misén a diákjai neveit jegyzetelő tanár januárban az első órán megkérdezte, kik voltak ott az éjféli misén, nem volt olyan egyszerű felállni, felelni és elviselni a gúnyolódást. Féltem, remegett a lábam és nem jött ki hang a torkomon, de felálltam, mert a szüleim erre neveltek. Nemegyszer jegyezte meg ez a bizonyos tanár, ha egy válasz nem jutott eszembe, hogy na Zsuffa Tünde, most hívd az Istent!”

„Édesapám, Zsuffa Oszkár egyszerű falusi hentes volt; 1930-ban született Kubában és Pusztaszabolcson halt meg 2011-ben. A háborúban sok tragédiának volt a tanúja és az elszenvedője: látta, amint focizó barátait agyonlőtték és édesanyját megerőszakolták az orosz katonák, megélte, hogy a családját a hatalom pillanatok alatt kisemmizte… A maga módján egész életében a kommunizmus ellen küzdött. Nem a barikádokon, de az igazságvágyától fűtötten feketevágásokkal és annak nyomán a kényszermunka vállalásával. Amikor megkérdeztem tőle, hogyan élte túl mindezt, azt felelte, hogy a hite segítette át. Nagyon vallásos ember volt. Nem emlékszem olyan estére, hogy ne imádkozott volna... Az Istenbe, a Gondviselésbe vetett hitre nevelt minket is: arra, hogy mindent túl lehet élni, ha elesünk, fel lehet állni, sőt fel kell állni és tovább kell menni. Amikor tizenhat évesen súlyosan megbetegedtem és az Onkológiai Intézetben nap mint nap közvetlen közelről láttam a halált, egy idő után pedig elkezdtem félni attól, hogy én is meghalhatok, apám, ez az egyszerű falusi ember azt mondta nekem: »Ne félj, csak higgy!« Akkor megfogadtam, hogy ha meggyógyulok, Istennek szentelem az életemet. Az apácaságról való tűnődésemet a szüleim ellenezték, ezt rólam, az apámtól örökölt lázadó típusról senki sem tudta elképzelni, tizenkilenc évesen mégis bevonultam az angolkisasszonyokhoz.”

„Amíg jelölt voltam, nem láttam még világosan, hogy a szerzetesi élet nem az én utam. A problémák Egerben a noviciátusban kezdődtek. Valahányszor visszamentem este a szobámba, mindig feltettem a kérdést: valóban itt a helyem? Még nagyon közel volt a betegség élménye is, még mindig féltem a haláltól, és ezen a novíciusmester úgy segített, hogy néhány hétre elküldött dolgozni a kórház elfekvő osztályára. Haldoklókat kísértem el a halálig, halottakat mostam, így tudtam ezt önmagamban feldolgozni, és ezek a tapasztalatok mind-mind megerősítettek. Azután már nem féltem sem a halottól, sem a haláltól. Egyetlenegy dologtól félek már csak: a sötétségtől.”

„Amikor beláttam, hogy az Istennek szentelt élet nemcsak a zárda falain belül, hanem azon kívül is megvalósulhat, megváltam az angolkisasszonyoktól. Elvégeztem Bécsben az egyetemet teológia-történelem szakon, és Heiligenkreuzban is hallgattam, egyetlen nőként, teológiát. A több száz éves főiskolán addig csak férfiak, papok tanulhattak, de a mayerlingi karmelita apátnő, Barbara nővér és a heiligenkreuzi ciszterci apát segítségével felvettek. Én voltam az első nő, aki diplomát szerezhetett ott. Nagy hatással volt rám Ratzinger bíboros – a későbbi XVI. Benedek pápa –, aki többször megjelent a ciszterci kolostorban, előadásait is hallgathattuk. Dogmatikusként őt tartom a XX. század legzseniálisabb elméjének. Ott, Heiligenkreuzban értettem meg 22-23 évesen, hogy azok a nagy emberek, akiket az Isten megpróbál. Ettől kicsit megnyugodtam.”

„Nem sokkal azután, hogy férjhez mentem, várandós lettem, s ez alatt a legkisebb húgom elszerette a férjemet… Ez volt az a pillanat, amikor vitába szálltam Istennel, hogy most már elég, már megint miért én… Semmilyen vigasztaló szót – hogy mindenki akkora keresztet kap, amekkorát elbír, és imádkozzak, attól könnyebb lesz – nem bírtam végighallgatni. Majd egy sor álmatlan éjszaka után, amikor azt hittem, hogy nincs tovább, elvesztem, az történt, ami Ady Endre versében: »Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.« Egyik pillanatról a másikra felálltam, és azt mondtam, hogy rendben, most elölről kezdem. A karmelita apátnő, Barbara nővér – vagy ahogy én hívom: Bubu néni – beszélt rá, hogy térjek vissza Ausztriába. Kisgyerekkel, lakás nélkül, munka nélkül… »Ha hiszel, lesz« – mondta Bubu néni, és egy hónapon belül valóban minden megvolt ahhoz, hogy Bécsben új életet kezdjünk. Ha valaki tiszta szívből ki tudja mondani azt, amit Jób, hogy »Áldott legyen a Te neved!«, mindent túlél. Negyvenéves vagyok, nem kis tragédiákkal és fájdalmakkal a hátam mögött, mégis erős vagyok és elégedett az életemmel, és nem cserélném el senkivel, sőt ha kellene, még egyszer végigcsinálnám. Mert valami olyat kaptam, amitől érzem, hogy nem vagyok egyedül, és ez a bennem lévő hit.”

„Tizenkét éves fiam sem tud elaludni este anélkül, hogy imádkoznánk. Műkorcsolyázóként versenyeken a jégre sem megy fel anélkül, hogy keresztet vetne. És nem jön le úgy a jégről, hogy ne nézne fel az égre és ne köszönné meg. Ehhez persze nagyban hozzájárult az apám is. Amikor haldoklott, Pepe hétéves volt. Ráborult a nagyapja ágyára, és kérte, hogy ne haljon meg. Ezt a választ kapta: »Kisunokám, ez a test már nem tud neked segíteni. De ha felmegyek az Égbe, veled leszek mindig. Ott leszek veled, amikor edzel, amikor húzod fel a korcsolyádat, ott leszek, ha a jégre lépsz, ha versenyzel. És ha ugrasz, felemellek, mint egy hópihét…” Amikor Pepe tavaly decemberben Feldkirchben megnyerte az osztrák nemzeti bajnokságot, zokogva hívott fel: „Anyám, a papa velem volt és fölemelt…”A fiamon látom, hogy a hit igenis örökölhető, megerősíthető.«

„Amikor 2007 szeptemberében Ratzinger bíboros immár XVI. Benedek pápaként visszajött Heiligenkreuzba, a várakozás alatt, a zuhogó esőben a hároméves Pepe kergette a galambokat. Ebbe úgy belefáradt, hogy mire a Szentatya megérkezett, elaludt. Amikor a pápa vonult be a templomba és meglátott minket, megállt mellettünk és megáldotta a karomban alvó kisfiút. Ezt a pápai áldást a mai napig látom Pepén…”

„Tízéves volt a kisfiam, amikor attól tartva, hogy baja esik, megpróbáltam lebeszélni a műkorcsolyázásról. Akkor azt mondta nekem: »Anyám, miért nem bízol bennem? Ha a Jóisten engem a jégre tett, akkor nem is fog onnan levenni.« Nagyon céltudatos, sokszor meglep a szavaival, főleg amikor azt hallom tőle, hogy ne félj. Érdekes, ez a ne félj végigkíséri az életemet…”

„Az írás gyermekkoromtól ott lüktetett bennem. A Bécsi Magyar Nagykövetség Sajtóosztályán is – ahol 2007 óta dolgozom – szövegeket írok, azt csinálom tehát, amit szeretek. De szépprózával sokáig nem mertem kiállni a nyilvánosság elé, talán szégyelltem azokat az érzéseket, amelyek egy ilyen mű írásánál felfakadnak az emberből. A Paprika rummal volt az áttörés. Valami miatt le mertem ülni és elkezdtem írni, noha ezt először a testvéreimnek szántam, emlékként. De mivel ettől az embertől – az apámtól – és ebből az életútból sokat lehet tanulni, a portrét történelmi háttérbe ágyaztam és átadtam a nyilvánosságnak. Az Angyal a földi pokolban regényemben is nagyon komoly történelmi háttér húzódik meg a cselekmény mögött.”

„A két könyvet nem tudom elválasztani egymástól. Amikor megírtam az apám történetét, a Paprika rummal-t, nem egy elidealizált férfit akartam lefesteni és nem szobrot akartam állítani neki, hanem bemutatni azt, amilyen volt, a jó és rossz tulajdonságaival együtt. A kéziratot édesanyám nagyon szigorúan megcenzúrázta. Sírva mondta, hogy még nem jött el az ideje az igazság kimondásának, bizonyos dolgokat még nem lehet nyilvánosságra hozni, mert az apám besúgói közül sokan élnek ma is. De engem arra neveltek, hogy az igazság szent dolog, ami mellett mindenáron ki kell tartani, ezért elhatároztam, hogy mindazt, amit a Paprika rummal könyvemből ki kellett hagynom, beépítem egy fiktív regénybe. Így az Angyal a földi pokolban regénybe sok olyan momentumot beledolgoztam, ami megtörtént velünk vagy a környezetünkben. Így van átjárás a két könyv között, amelyek azonban merőben eltérőek. Az első könyv egy olyan férfiről szól, aki meg tudta változtatni az életét. Apám bohém ember volt fiatal korában, és amikor édesanyámat – a harmadik feleségét – megismerte, teljesen megváltozott. A regény főhőse, Balázsovich Antónia végig ugyanaz a kemény, fegyelmezett nő marad.”

„Az Angyal a földi pokolban című regényemben azért az 1944 és 1956 közötti időszakot dolgoztam fel, mert úgy érzem, ez fehér folt a magyar irodalomban és történelemben, de mindenképpen ellentmondásos korszak ellentmondásos emberekkel. A főhős, Balázsovich Antónia kitalált személy, de minden más valóság. Ami a regényben Antóniával megtörtént, mind megtörténhetett volna, ha akkor élt volna. Antónia olyan, mint az Ószövetségben Jób: mindent és mindenkit elveszít, s amikor azt hiszi, hogy több csapás már nem érheti, még mindig éri egy. Mégsem adja föl, mégis megbocsát mindenkinek, de azt többször elmondja, hogy »soha nem egyezek ki a múlttal«. Vallom, hogy igen, meg kell bocsátani mindig és minden körülmények között, és nem történhet olyan tragédia, amin ne lehetne túllépni, mindig lehet új életet kezdeni, sőt kell is, de egy dolgot nem szabad soha: kiegyezni a múlttal.”

„A XX. század tele van áldozatokkal. Áldozat az a fiatal katona, aki elesett a háborúban. Áldozat az az anya, aki a fiát elveszítette. Áldozat az a nő, aki megözvegyült, mert a férjét megölték, vagy valamelyik börtönben elpusztult, vagy a frontról soha nem jött haza. Áldozatok azok a nők, akiket megerőszakoltak. Áldozatok a kitelepítettek. De ezekről valami miatt hallgatunk. Gyermekkorom pótmamája, Bözsi néni sokat mesélt annak idején a háborúról. Tőle tudom, hogy a Pusztaszabolcs közelében fekvő Cikolán az oroszok kihajtották a nőket krumplit pucolni, ahol aztán végigerőszakolták őket. Borzasztó volt tizenévesen találkoznom azokkal az idős asszonyokkal, tudván róluk, hogy ők is áldozatok. Nagyon fontosnak tartom kimondani, hogy a XX. század áldozata az egész magyar nemzet, ezt pedig tudtára kell adni a felnövekvő generációnak is.”

„Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy azért vagyok bolond, mert túl erős bennem a küldetéstudat. Valóban nem tudom tétlenül nézni, hogy veszni hagyjuk a múltat. Amikor az amerikai sportpszichológus azt mondja, hogy nem számít, mit csináltál tegnap, hányszor estél el, milyen kudarcod volt, dobj mindent hátra, kelj fel és csak a jövőt nézd, igaza van: a sportban. De nem a történelemben. Ha nem ismerjük a múltat, hogyan építünk jövőt? A jelenből hogy lesz jövő? Sehogy, szétesik a társadalom, az ország.”

„Egy idős óvónő mondta nekem, hogy már kisgyermekként is felültettem az óvodában a gyerekeket a mászókára és meséltem nekik. Az angolkisasszonyok is tanító rend volt, azt hiszem, a tanári attitűd a véremben van. Éppen ezért úgy tudom folytatni a küldetésemet, ha beszélek, ha minden lehetőséget megragadok arra, hogy elmondjam az embereknek, miért írtam meg ezt a könyvet és mik az üzenetei: hit, szabadság, megbocsátás. És az, hogy ne hagyjuk, hogy éppen azok bélyegezzenek meg, akiket felelősségre kellene vonni.”

„Pepének mindig mondom, hogy legyen hálás Ausztriának azért, mert befogadott minket, de sose feledje, hogy a hazánk Magyarország. Nagyon erős vigaszt jelent számomra Bécsben, hogy magyarok között élek és Magyarországnak dolgozom. Remélem, egyszer hazajutunk és a fiam is magyar színekben versenyezhet. Amikor a letelepedés szándékával jöttünk át Ausztriába, akkor is azt súgtam a vonaton a hároméves kisfiú fülébe: »Esküszöm, hogy egyszer hazatérünk.«”