Beretke, Tájház
Rimaszombattól 36 km-re található a Sajó jobb partján Beretke. Természeti értékei mellett a népi kultúra iránt érdeklődők figyelmét is felkeltheti szépséges tájházával.
A család, a ház és a népi élethez tartozó tárgyak történetét Beretkei Edit – kedves vendéglátóm – keltette életre. A régmúlt időket idéző családi ház, mely a 18. század közepén épült, a Beretkei család tulajdona. Az érdeklődők előtt 2006-ban nyitotta meg kapuit, azzal a céllal, hogy betekintést adjon az egykori gömöri, beretkei élet mindennapjaiba.
A ház utcafrontra néző szobájában a család generációkon keresztül megőrzött tárgyaiból került berendezésre a család történetét elmesélő tájszoba. A tárgyak között találhatóak többek között családi fényképek csakúgy, mint szőttesek, valamint a gömöri agyagművesség remekei. Érdekességként említhető meg, az a kiállított löveg, mely egykor az első szobába csapódott be, nyomot hagyva többek között a padlón, illetve az egyik képen is megfigyelhető a roncsolás, amit okozott. További érdekességekként emelhető ki, egy 1894-ből való korsó, valamint az a "Mozgósítási hirdetmény", mely a fiatalokat hívja harcba. Ugyan a felhívásban önkéntes katonákat kerestek, azonban a sorozástól való távolmaradás büntetést vont maga után. Az épület egykori istállójában a gömöriek mindennapjaiból rendezték be a néprajzi szobát, ahol számos kiállított tárgyon keresztül elevenedik meg az egykori helyi élet.
A tájház ötlete és megvalósítása Beretkei Edit nevéhez fűződik, kedves visszaemlékezése meséli el az udvar végében berendezésre került méhészmúzeum történetét.
„Amikor ide belépek, szívemben előtörnek az emlékek.
Édesapám 12 éves kisfiú, amikor dédelgetett vágyával előhozakodik, hogy arra vágyik, legyen egy méh családja.
Mindenkim csodálója vólt a természetnek - a jó Isten teremtésének...
A mezőknek, réteknek, a folyóknak, patakoknak, csillagoknak, a Napnak, a Holdnak, a madaraknak – Apukám mindegyiknek ismerte a nevét – tudott mindent róluk. Mikor költöznek, és mikor érkeznek.
Itt a tavasz. Megjött a barázdabillegető, már énekel a pacsirta, és már kérdezgetjük: „Hogy kakukkmadár, hány évig élek még?”
Megfigyelte a rovarokat. Közülük a leghasznosabbat a m é h e k–et. Egy méhcsalád pénzbe kerül, a beteges kisfiú hiába kérlelte, Szülei nem tudtak neki pénzt adni. Nehéz idők jártak, az 1930-as évek.
Édesapja 20-évesen besoroztatott az első VILÁGHÁBORÚ-ba, pedig fél árva vólt. Testén sok sérűléssel, de hazatért a hosszú évek után.
Dicsőséggel helyt állt, de vesztes háború vólt. Én az unokája még nem rég is így hallottam, hogy „a TE Nagyapád hős vólt. Őrzöm a kitüntetéseit, amelyet a harcokban a helytállásáért kapott, és a dokumentumokat, amelyek bizonyítják, hogy Ő vitézül harcolt.
A Vitézségi érme is a tulajdonom. Járna neve elé is ez a szó. Évtizedeken át titkolni kellett, mert a hatalmaskodóknál a tisztességnek nem vólt becsülete. 1980-ban, amikor eltávozott e földi világból – fejfájára sem írhattuk neve elé.
Kis falunk – Beretke választott birója lett fiatalon – több, mint 20-évig. Házunkban / a mai TÁJHÁZ / megfordult rangos, és egyszerű ember ügyesbajos dolgaival. Ez felelős munka nem adott megélhetési lehetőséget nem járt fizetéssel – csak nagy felelősséggel.
El kellett tartani özvegy Édesanyját, saját családját – feleségét, két gyermekét. Gazdálkodni kellett. Itt agyagos – köves a föld. Nem terem úgy, mint pár mérfölddel odébb a Sajó mentén. Sokkal többet kellett dolgozni, kevesebb haszonért.
Így nem tudták teljesíteni kisfiuk kérését. Családunk tagjainak nagy erénye a szorgalom. Édesapám sem adta fel. Négy héten át állítgatta a helyi mulatozóban a kugli bábokat az idejüket szórakozással töltő embereknek. Aztán összegyűlt a pénz. Lázas izgalommal elindúlt egy szövött lepedővel a vállán az erdőn keresztül a szomszédos faluba Sánk-falvába, hogy megvásárolja a méhcsaládot. Sikerült, és hátára kötötték a kasban – köpűben lévő szúrós rovarokat a lepedővel – pocókossal.
Este lehetett csak haza indúlni – amikor a méhek nyugovóra tértek. Az akkori kisfiú az én Édesapám hátán az élő rovarokkal elindúlt Beretke felé. Sötét vólt – nem találta az utat – eltévedt az erdőben.
Szülei tele aggodalommal indúltak a keresésére. Hála a jó Istennek megtalálták. Szerencsésen hazaérkeztek. Így az én Édesapámnak 12 éves korától haláláig mindig vóltak már kaptárakban méhei.
Méhészetét odáig fejlesztette, hogy munka mellett 100 kaptáras méhcsaládja vólt. 1947-től a méhészegyesület tagja. Vándorlással termeltetett ki repce, akác, hárs, erdei és virágmézet. Amelyet értékesített. Többszörösen kitüntett méhész – kitüntetései megtekinthetők a BERETKEI TÁJHÁZ-ban. Többeknek átadta a méhészet szeretetét.
(....)
Édesanyámmal a több, mint száz éves csűr falai között létrehozzuk Édesapám elmékére a BERETKEI JÁNOS MÉHÉSZ MÚZEUM-ot.
Az Ő kaptáraiból, kasaiból, szerszámaiból, ruházatából rendezzük be. Már nagyon sok látogató járt benne - iskolák – tanúlók rengetegen. Remélem ez így is marad. Továbbra is bemutathatjuk a Gömör-i emberek szorgalmát, tisztességét. Ez vólt a célja családunknak a tájház létrehozásával és ez a méhész múzeummal is.”
Azok számára, akik pár napig maguk is szeretnének részesei lenni a gömöri életnek lehetőségük van a tájházban megszállni, ahol külön szobák várják a vendégeket. Reményeim szerint a tavasz beköszöntével hagyományőrző foglalkozások színhelyéül is szolgálhat majd a tájház, mely nem csupán a Beretkei családnak állít méltó emléket, hanem a beretkei népi értékek gazdag tárhelyéül is szolgál.
