Az utolsó magyar hárs nyomában
A Szerb Köztársasági Magyarok Egyesülete a Magyar Szó, már 2013 óta tesz lépéseket annak érdekében, hogy feltárásra kerüljön a vučjaki magyarok története.
Tóth Bojnik László az egyesület főtitkára az ötlet szülőatyja és az események koordinátora. A Prnjavor községhez tartozó Vučjak többségben magyarok lakta falu volt. 1887-től vannak már feljegyzések, hogy magyar földművesek éltek e vidéken, egészen 1942-ig, amikor kitelepítették őket. Házaikat, vagyonukat hátrahagyva kellett új otthont találniuk más országokban.
Az egykori házak már sajnos mind eltűntek. Az ottmaradt falubeliek, kihasználva a helyzetet, ami mozdítható volt, eltulajdonították. Helyenként már csak az elvadult kertek, szilvafák mutatják, hogy valamikor ott ház állt.
László, és egy néhány főből álló csapat, név szerint Branislav Savičić és Szentes György, az egyesület tagjai, Fekete Tamás Petőfi-ösztöndíjas, valamint Dario Topić, történész, látogatást tett a helyszínen.
Először a Milijašević családnál jártak. Gréta néni és gyemekei még a valamikori Vucsjákon élő magyarok utolsó leszármazottai. Meséltek a faluról, az ottani életről, arról, hogy milyenek voltak az emberek, mivel foglalkoztak. Fényképeket is mutattak. Mesélték, hogy a faluban többek között működött egy gyár, ahol olajat préseltek tökmagból és napraforgóból.
A lakosság száma 600 és 800 fő közé volt tehető. Pontos és hivatalos források sajnos nincsenek.
A családlátogatás után a Prnjavor községi hivatalba ment el a csapat. Ott a helyi polgármesterrel és alpolgármeseterrel folytattak megbeszélést a magyar temető feltárásáról, egy emléktábla elhelyezéséről, valamint kétnyelvű történelmi előadásokról. A helyi vezetők biztosították az egyesületet együtműködésükről.
A csapat ezután a helyszínre látogatott ki. A festői környezetben lévő faluból mára nem maradt meg más, csak a régi iskola épülete, mely ma lakóház. Mellé új iskolát építettek. Az ott élők nem szivesen beszélgetnek az arra járókkal, főleg nem arról, hogy ez magyar falu volt valaha, vagy, hogy az a ház melyben élnek, iskola volt.
Az iskola, azaz mára már a magánház udvarában egy hatalmas hársfa áll. A fa ott állt már akkor is, amikor a falubeli magyar gyerekek jártak iskolába. Sajnos nem szép látvány fogadta az egyesületet. A fa kérge szándékosan meg volt sértve, körbevágva. Így az utolsó magyar emlék is elvész lassan. A hárs nem hoz már több levelet, sem virágot, és nem ad enyhet többé a nyári melegben.
A temető az erdőben van. Azaz erdő van a valamikori temető helyén. Csak néhány fejfa és betonkereszt jelzi, hogy temető volt itt egykor. Meg persze a virágok. A nárciszok még mindig nyílnak. Nem összevissza, nem mindenfelé. Mintha még mindíg csak ott nőnének, ahová a gyászoló hozzátartozók ültették. A sírok már rég nem láthatóak, csak a betonmaradványok és a virágok jelzik helyüket.
Sok éve próbálkozik az Egyesület Tóth Bojnik László vezetésével időt és energiát nem sajnálva, hogy bekerüljön a köztudatba az elfeledett falu, hogy halljanak róla az emberek és ne próbálják többé elhallgatni az egykor ott élt magyarok sorsát.
