Az erdélyi Szászrégenben születtem 1987 karácsony táján. Itt magyar iskolában tanultam, egyszerűen azért, mert lehetőségem adódott rá. Gyermeki naivitásomban természetes volt számomra, hogy anyanyelvem az családi örökségem velejárója; azért nem kell megdolgoznom, azért nem kell erőfeszítést tennem, hisz az „csak úgy van”. Majd Kolozsvári Református Kollégiumban töltött gimnáziumi éveim alatt történt az, hogy magyartanárom végre tükröt állított elém. Megvalósíthatatlan feladatnak látszott eltanulni az igényességet, a pontos kifejezést, a strukturált gondolatvezetést, próbát jelentett kellő módon, könnyedséggel alkalmazni mindazt, amire nyelvünk párját ritkító ízessége lehetőséget nyújt. Megszerettem anyanyelvem, kívántam megismerni fortélyait, ha ismeretlen kifejezést hallottam, nem sajnáltam időt szánni arra, hogy utána nézzek jelentésének. Úgy gondoltam, jó úton vagyok annak irányába, hogy felelős, tudatos, felnőtt, magyar ember legyek. Majd érettségi után elkezdtem angol és német nyelvű fordítást és tolmácsolást tanulni, anyanyelvem meg háttérbe kényszerült. Kollégáim románok voltak, a BBTE Alkalmazott Idegen Nyelvek tanszékének tanítási nyelve a többségi volt, és a helyzet által szült szakmai kapcsolatok idegensége beleszüremkedett a baráti kör nyelvhasználatába is, így az asszimilálódás első jelei kezdtek egyre észlelhetőbbek lenni. Újra figyelmet kezdtem fordítani arra, hogy a szóhasználatom ténylegesen jellememnek címere legyen, és a felvállalt lelkészi hivatásomból adódóan el szerettem volna érni egy olyan állapotot, melyben büszkén fémjelezhetik nyelvi megnyilvánulásaim a rám bízott üzenet szentségét. A sok nyelv zajának morajlását elcsendesíteni kívántam, és ebben a csendben kissé keserű realizmussal nyugtázhattam, hogy a nemzeti és kisebbségi létünk értékeiért tudatosan felelősséget kell vállalnunk, hisz megmaradásunk záloga az értelmiségi helyzetünkhöz méltó helytállásunk. Teológus-hallgatóként immár tudatosan tekintettem nyelvi eszköztáramra, felnőttként voltam képes megérteni, hogy nyelvemben élek én is, nemzetem is, és felfogtam azt, hogy ezért buzogni lehet, sőt buzogni kell. E buzgóság pedig soha nem lesz áldozatvállalásoktól mentes. Az úton vesződő nemessége pedig abban áll, hogy kész megfontoltan egyéni, kisebbségi és nemzeti identitásának megvédése érdekében nemet mondani. Még akkor is, ha miatta apróbb léptekkel járható be egy idegen néprengeteg útvesztős terepe. Hogyan szeretnék hozzájárulni a Petőfi Sándor Program céljainak megvalósításához? Úgy, hogy magyarul tanulok. Úgy, hogy magyar fiatalokat mentorálok, hogy ők is hasonlóan tehessenek. Úgy, hogy önmagamtól és környezetemtől elvárom a színvonalas nyelvhasználatot. Úgy, hogy minden második kifejezésemben nem szerepel az „izé”. Úgy, hogy igehirdetéseimben figyelek a letisztult magyaros gördülékenységre. Úgy ápolom anyanyelvem és magyar identitásom, hogy magyarul teszek bizonyságot magyarságomról.