A magyar népzenével, táncházzal, a hozzá tartozó közösségi élettel születésem óta szoros kapcsolatban állok. Hozzájuk fűződő viszonyom mögött elsősorban szüleim érdeklődése és értékrendje áll mintaként. Őket még a Képzőművészeti Főiskola hallgatóiként ragadta magával a Budapesten akkor kibontakozó táncházmozgalom. Hálás vagyok nekik, hogy akkor "engedtek ennek a csábításnak", mert ezáltal a világot a magyar népi hagyományok kultúr-szeletén keresztül ismerhettük meg, két édestestvéremmel együtt.

Legemlékezetesebb élményeim közé tartoznak a táncházak, népzenés táborok és a budapesti Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár nyüzsgő tömege, zenélő, táncoló, éneklő közege. Első alkalommal még anyám pocakjában vettem részt, s utána is vagy két évtizeden át minden évben jelen voltam. Gyanítom, hogy bárki, aki hasonlót él át, kedve támad a tanuláshoz, valaminek a műveléséhez.

Kisebb kitérők után végül mindhárman elvégeztük a Zeneakadémiát és 15 éve együtt zenélhetek Hugommal és Öcsémmel, népi vonós zenekari felállásban. A népzenének köszönhetően számos európai és pár ázsiai ország hasonló képviselőivel is találkozhattunk útjaink során.

A muzsikálás mellett énekeltem a fővárosi Csíkszerda kórusban, Tóth Árpád dirigálása alatt, voltam hónapokig önkéntes Böjte Csaba egyik gyermekotthonában, vendéglátóiparban is szerencsét próbáltam, baby-sitter voltam Svájcban, évekig tanítottam ének-zenét, népzenét általános iskolákban, majd a Covid alatt komolyabb zöldségtermesztésbe fogtam.

A fenntartható fejlődést (visszafejlődést), természetvédelemre való figyelmeztetést és hagyományőrzést tartom égető szükségűnek a mai gyermekek elé tárni. Nehéz közöttük optimistának maradni, de a Petőfi Sándor Program egy nagyon hasznos mentés másként. Szerencsés vagyok, hogy a Mezőség gazdag múltú és kultúrájú vidékére kerülhettem. Erről a tájról kerülnek be a gyermekek a Téka Szórványkollégiumba, velük foglalkozhatok a délutáni tanulószoba alatt és az esti szabadidejükben.