Az aradi Piroska esete a Csálai-erdőben

Most is minden, mint mindig ugyanazzal az ártatlan allűrrel kezdődik, aztán meg... A minap...

Szeretem csöndjéből csöppet kikandikálva, látom ám, micsoda gyönyörű napsütés hívogat odakünn... "Nosza, rajta..., rám fér némi pihenő" - fut át koponyámban egy kósza gondolat..., aztán a túlsó falról visszapattanva... "Ugyanmááár... nincsen erre most idő..." Ez az oda-vissza cikázás (ott odabenn) eltarthatna még egy darabig, azonban hirtelen elhatározással döntök: "Kerülök egyet itt a környéken..." [Nos..., ez volt az első hiba, amit elkövettem ezen a napon... ] 

Gyors szedelőzködés, (a metszőölló sem marad ki) és irány a Maros-part... [Mondván, legalább veszőket is vágok a következő kollégiumi kézműves foglalkozáshoz...] A sétányra kiérve jobbra fordulok..., Magam sem értem hogyan, de azon veszem észre magamat, hogy már az épülő híd alatt járok... "Ha már így esett, elmegyek még erre egy darabig..." [Ez volt a második hiba...] Önfeledten bámészkodok, bár a környezet nem kimondottan csodálnivaló: hajléktalan-kaiba, lerontott épület(ek), magára hagyott, szálban álló gyárkémények... Viszont az engem kísérő Maros, az feledtet mindent. 

Elérek a Csálai-erdő széléhez... "Az idő igazán pompás és ha már eddig eljöttem, benézek a látogatóközpontba..." [Ez volt a harmadik hiba...] Magabiztosan, jókedvűen lépek be a fák közé. A Tisza árteréhez szokott szememnek egzotikus ez a fajta ártéri környezet. Teljesen más növény-, és fatársulások, ilyen helyen szokatlan aljnövényzet; az erdő maradék-zöldje, az egyre teret nyerő rozsda, a rikító sárga is másként csillog a napsütésben. A hulló levelek neszezése, körös-körül lágyan himbálódzó ereszkedése, teljesen elandalít... 

Megállás nélkül megyek el a látogatóközpont mellett, talán még észre sem veszem. (Ez volt a következő hiba..., de a többit már nem is fogom jelezni...) Hallottam, hogy van itt valami körtúra... Talán sárgán..., vagy kéken..., esetleg zölddel jelezve...? Már nem is tudom...; belevetem magamat a rengetegbe. Ezt követően álomszerű minden. A Nap melegének simogatása, a télre/télnek korhadni kezdő/készülő avar illata, a madarak diszkrét jelenléte, ágroppanások, neszezések vezetnek egyre beljebb és beljebb... Mindig van valami újabb és újabb gyönyörködtető, csodálnivaló... Akárcsak Piroskának "annak idején", én is így járok az erdő mélyébe befelé... 

De nicsak..., mi csillog ott!? Tán csak nem a Maros vize...? De bizóooony...! Hagyom is én a hamvas piros bogyókat, kékben feketéllő kökényeket, bájos rózsaszín csüngőket, az arany avarszőnyeg rozsdás mintázatát..., sőt..., még a maradék lombon átszűrődő bágyadtan tündöklő fénypamacsok rajtuk villódzó tánca, az elém benyúló lombkaréj halványuló selymes zöldje, minutumban érdektelenné válik számomra; egyszeriben minden figyelmem az előttem meanderező folyó felé fordul. Igyekezetemben fölriadásra késztetek néhány gémet, amik szemmel látható rosszallással úsznak át a légen egy távolabbi fa koronájába, viszont az éppen fölbukkanó kárókatona nem veszi észre a jelenlétemet, ezért abban gyönyörködhetek egy darabig. 

A parti fövenyen a napmeleget kiélvezve figyelem a víz mozgását, örvénylését, a rajta úszó levelek vízfenéken vibrálva surranó árnyékvetülését. Próbálom elválasztani, melyik mintázat származik a víz mozgásából és melyik részek azok, ahol szélborzolta a felszín... Amott magas szakadópart van, néhány vízbe dőlt fatetemmel. A szakadás közepén, keskeny párkányon mászva török előre. A liánok, leszakadt bozótrészek alaposan nehezítik a mozgásomat, karistolják karomat, tépik ruhámat, akasztják lábaimat. Itt fényképezőgépem pántját a fogaim közé szorítva kapaszkodok előre, de amarébb az a leszakadás, visszafordulásra, új útvonal keresésére kényszerít... Más helyeken széles lapályon kényelmesen haladva, a túlpart szakadásán jártatom tekintetemet, vagy a vízben, vízen vibráló felhőket figyelem, a lenti Nap tükrében fürdetem pillantásom...

"...Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius..." ["...Íme, ami fent van, alulról jön, ami lent van, felülről. (Ami bent van az kintről jön..., vagy ami kint az belülről...?) Az Egy műve a varázslat. / Ebből az Egyből egyetlen művelettel minden létező így keletkezett. / Apja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta. / Ő a varázslat nemzője, őrzője, ereje tökéletes, a fények élesztője. / Tűz, amely földdé válik. / Válaszd el a tüzet a földtől, a könnyűt a nehéztől, vigyázva, mesteri kézzel. / A földről az égbe száll, úrrá lesz a fény fölött, s ismét leszáll a földre. Megszerzi a felső és az alsó erőket. Így lesz úrrá afölött, ami fent van, s ami lent. Mert veled van a fények fénye, s ezért a sötétség előled kitér. / Az erők erejével leszel úrrá a finom fölött, és hatolsz be a nehézbe. / Olyan ez, mint a világ teremtése. / Az ilyen tett varázslat, és ez a módja..."] "Nichts ist drinnen, nichts ist draußen; denn was innen, das ist außen." [„Semmi sincs bent/belül, semmi sincs kint/kívül; mert ami bent/belül (van), az kint van/az van kívül.”] 

De mikre is ragadtatom el magamat, inkább abbahagyom hát, kit érdekel most a tudomány maga: "Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga." Így haladok a folyó útján lefelé, amíg egy hídhoz nem érek. Azon átkelve csupa nyaralóépület... Nem tetszik, máris fordulok vissza a jobb partra. Szántó szélén haladva jutok ismét az erdőbe, ahonnan (a "rossz nyelvek szerint" méééég) római pénzérmék és kerámiatárgyak is előkerültek. Az itt lévő erődöt már 1486-ban dokumentumok említenek, amit később Gheorghe Donja parasztcsapatai foglaltak el, de megszállták ezt a törökök is 1551-ben és Mihai Viteazul vezette csapatok sem kímélték...1600-as évekre az állapota alaposan leromlott, utolsó említése pedig 1725-ben történt. Mára igen nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy a maradványait bele tudjuk képzelni a tájba... 

Mivel igazából nem ismerem a történetét, valójában nem tudok mit kezdeni vele... De még milyen jó is, hogy nem tudok mit kezdeni...! Most eszmélek, mennyire eltelt az idő... Jókora távolságra elkószáltam... Így sikerült ez a mai "kis kerülő". De nem bánom... Visszaúton kényszerítem magamat, hogy a mihamarabbi hazatérésre, a legrövidebb út megtalálására figyeljek... De még így is megállásra késztet az ártéri erdő néhány szebb részlete... Édes kényszer ez... 

(Lapozd végig a galéria összes oldalát!)