„Nem elég a célt látni;
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer!”
(Váci Mihály: Még nem elég! (részlet))
A magyar nyelv értelmező szótára szerint a portya: kaland-, zsákmánykeresés, olykor rablás, fosztogatás céljával kóborló fegyveresek kis csoportja. A cserkészeknek köszönhetően azonban a „portya” szó most nem cseng olyan vészjóslóan. A barna inges portyázók számára mást jelent. Náluk is van kaland, és zsákmány is akad (ha a jókedvet és a kacajt tekinthetjük annak). Egypár kézbe kerül bükkfalevél és gubacs, fegyvernek meg (nihil, lehangoltság és szétszóródottság ellen) ott a közös dal, a hang. A portya a cserkészek életének kihagyhatatlan része…
Éppen ezért… Felkerült a Dévai Magyarok Fórumára egy térkép. Egy térkép, melyen egy X jelölte a kiindulópontot. 2026. március 22-én itt, a Bejan-i erdő forrásánál gyülekeztek a dévai 55. számú Kőműves Kelemen Cserkészcsapat tagjai. Daradics „Zsanó”, Lengyel Mária-Izabella és Zőldi Izabella várták az érkezőket, a gyerekeket és szüleiket. A portya nyakkendő-farkinca párbaj bemelegítővel kezdődött. Mire mindenki a forráshoz ért, a párbaj is véget ért. A csapat elindult, ritmikusan kántálva, a zöldre. Ott három körjátékot (Üsd a harmadikat, Nem kellesz…, svéd-fogó) játszottak a gyerekek és a felnőttek (jószerivel mind). A kicsikék a móka végére már jól elfáradtak, pedig a túra csak ezután kezdődött. Elindultak a sűrejébe… „Dalol a szív muzsikál a lélek / Vele dalol a természet/ Aki dalol, sose fárad el / Aki felnéz, sose csügged el…” énekelve… be az erdőbe. Nem kellett sokat gyalogolni, került egy tisztás, ahol meguzsonnáztak, megpihentek. Újult erőre kaptak. Az indián bújócskához a gyerekek két csapatra (Zimmezumm és Pandúr) osztódtak. Zsanó 2 nagyobb gyerekek elbújtatott az erdőrengetegben. Ki-ki saját- vagy ellenséges csapatának elrejtettjét megtalálta (pár perces vita tárgya, ki, kit keresett), a felderítés előtt megtanult dalt (vagy csak a refrént) hangoztatta. Két kört játszottak, majd (némelyek füle mögött avardarabbal) visszaindultak. A következő és egyben végső játékhoz a terepet először meg kellett tisztítani. A alsósok gyorsan, frissen, lelkesen szedték a szemetet (a cserkész gondoskodik a természetről, fűről, fáról, virágról, állatról), miközben Zsanó a nagyokkal kijelölte a méta pályát. A kicsiknek ez volt az első, de minden bizonnyal nem utolsó, méta játékuk. Bár előkészítős, elsős, másodikos kéznek nehéz az ütő, nehéz az ütés (akkor is, ha hátulról is, elölről is jön az idősebb, tapasztaltabb, segíteni akaró kéz)… Mégis, egy-egy leány, legény ügyesen odacsapott… A méta és a gólyahír-portya csatakiáltásokkal (és itt-ott öleléssel, kedves búcsúval) és sok szép, emlékezetes pillanat-zsákmánnyal zárult.
(A méta egy hagyományos magyar labdajáték, amelyet két, tíz-tizenöt főből álló, ütőkkel felszerelkezett csapat játszik. A várháborúk emlékét őrzi. Eredetileg a városi iskolák, kollégiumok diákságának kedvelt játéka volt, amelyet idővel a vidéki települések ifjúsága is átvett. A falu népe őrizte és tovább alakította a játékot.)
