Bár a "bevezetőben" azt ígértem, hogy nem vesszük górcső alá ezeket a helyszíneket, most mégis... Egyrészről, mert 2026. január 17.-én egy hótaposós "várkerülő túrát" szerveztem az egykori aradi kivégzések (legjobb tudomásom szerint azonosított) helyszíneinek érintésével, betekintéssel a vár sáncárkába, valamint kis kalandozással a Maros havas árterén; másrészről pedig, mert előjöttek érdekességek ezzel a témával kapcsolatban... Ezen a túrán egy tucat kalandozásra kész rettenthetetlen magyar vállalkozott az aradi vár (kör)bekerítésére.
Stílusosan a Szentháromság szobortól indultunk és ott is ért véget a "hivatalos" túraprogram, amin (a bóklászolásokkal együtt) mintegy 8 km-t tettünk meg. Erre az alkalomra egy nagyon lelkes és motivált csapat jött össze, akiknek végig kitartott a jókedvük, még az arcizmuk sem rándult, amikor 1-2 alkalommal alaposan belekeveredtünk az ártéri bozótosokba. "Extra látványosságként" a Maros árterén felkerestünk egy szerb emlékművet (erről két képet osztok meg ez alkalommal).
A roppant érdekes és jó hangulatú programot még az ezen a környéken rendszeresen felbukkanó kóbor kutya-falkák sem zavarták meg. Csupán az út vége felé került elébünk néhány nem túlságosan bátor példány belőlük. Viszont... Egyetlen pillanatra feltűnt valami "egzotikum"... Egy rőt-villanás volt csupán és csak ketten vettük észre... A társam jelezte ugyan, de nem tudta mi volt az; én meg nem feszegettem a dolgot... A hivatalos helyi sajtó hírei szerint olykor egészen a belvárosig bemerészkednek és kutyákat, embereket is megtámadnak... Több néven is ismeretes. Arany János Toldi-jának ötödik énekéböl is említésre kerül: nádi farkas, réti farkas, toportyán (fíreg), csikasz, vagy aranysakál volt az. (Akit érdekel: https://nat2012.nkp.hu/tankonyv/irodalom_6/lecke_02_016 )
De mitől is lehet érdekes egy ilyen "urbánus"-túra egy város közvetlen közelében? Aki ránéz Arad térképére, rögtön a szemébe ötlik a vár "egzotikus" formája, aminek köszönhetően (a kóbor kutya-falkákon, nádi farkasokon kívül) valóságos labirintus fogadja a sáncárokba bemerészkedőt. Az itt kivégzett vértanúk nyomait kutatva némi időt töltöttem ebben a környezetben, ígéretet is tettem, hogy később kimerítő beszámolóval állok elő, azonban ennek a területnek egy zárt katonai területhez tartozó státusza nem kis visszatartó erőt jelent ennek tekintetében.
Ezen a téren itt, most engedtessék meg ennyi... (Élvezzük inkább a túrán készült képeket.) Viszont a helyszínek azonosításával vesződve, hamarosan feltűnt a következő, szinte hihetetlen tényállás... Annak ellenére, hogy (történelmi léptékkel mérve) túlságosan sok idő még nem telt el, és a múlt század 30'-as éveiben ásatások is történtek a témánkkal kapcsolatosan, az 1849. október 6.-án elhíresült Vesztőhely pontos hollétét senki nem tudja.
Vannak leírások, ma is meglévő azonosítási pontok, sőt még Herold Alajos, az utolsó szemtanú is csak 1905-ben távozott ebből a(z árnyék)világból, a pontos helyet nem tudja megmutatni senki. Akik ebben a témában megnyilatkoztak számomra, azok elmondásai nem egyeznek, hacsak abban nem, hogy a(z eredeti) Vesztőhely jó pár száz méterrel közelebb volt a városhoz, mint ahogyan azt a jelenlegi emlékmű mutatja. (Furcsa "ómene" ez a városnak! Nem egészen ideillő témaként engedtessék meg, hogy ide idézzem egy teljesen más témában történt (nem általam végzett) kutakodás "eredményét", ami valami hasonló megállapításra jutott: "Amikor a két világháború közötti „dolce vita" helyi emlékei után kezdtem kutatni — a korábbi időszaknak már nincsenek élő tanúi riportalanyaim eléggé ellentmondásos történeteket adtak elő. Főleg egy-egy piroslámpás ház vagy találkahely pontos megjelölése volt eltérő. Pedig a környék akkoriban (a '80-as évek elején — sz. m.) még nem változott meg a felismerhetetlenségig. Csak a korabeli kisvendéglők, az álcázott és nyilvános „kupik", az olcsó fürdők nyoma tűnt el, s lényegült át a múltról mit sem sejtő polgárok szolid családi otthonává.")
Én több leírás egybevetését követően tűztem ki magam számára az általam végzet megemlékezés helyszínét 2025. október 6.-án hajnalban. (Ezen a túrán, a lekopaszodott növényzet által lehetővé tett új perspektívának, átláthatóságnak köszönhetően revideálva ezt a véleményemet, arra jutottam, hogy valószínűleg, tévedtem egy kicsit az ősszel és az egykori helyszín mintegy 100 m-rel DK-ebre volt ettől a helytől.
Ez alkalommal az is megállapítást nyert, hogy ezen a helyszínen akkor általam elhelyezett nemzetiszín-szalag még mindig töretlen lendülettel ficánkol a szűnni nem akaró szélnek köszönhetően.) https://www.petofiprogram.hu/galeria/kepek/auriga-kegyeleti-emlekezes-m… A minorita rendház (eseményről is feljegyzéseket tartalmazó) naplója az alábbi helyen érhető el: https://digital.bibliotecaarad.ro/files/original/c0f4eb9c57c115303a46aa…;
Ez alapján tudható, hogy 1849. október 5-én az aradi osztrák várparancsnok, Howiger tábornok felszólította az aradi minoritákat, hogy keressék fel az elítélt tiszteket. Sujánszky Euszták, Bardócz Sándor, Pléva Balázs és Vinkler Brúnó minoriták lettek a vértanúk vigasztalói, délután 5 óráig velük maradtak. „Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő.” (Részlet Sujánszky Euszták visszaemlékezéséből)
Október 6-án hajnali két órakor az atyák visszatértek az aradi várba. Meggyóntatták és megáldoztatták a tíz katolikus tábornokot, valamint a börtönben katolikus hitre tért Damjanich Jánost, és halálukig velük maradtak. Vinkler a következőket őrizte meg emlékezetében (a por és golyó általi végrehajtás kapcsán): „Mentünk karonfogvást, lassú léptekkel a vár hátsó kapuja felé, egyszer a sáncok közé bekanyarodánk, s ott megállapodtunk, mi bevégzők velük egyetemben a közös imát, s következett az ítélet fölolvasása, reá pedig a kegyetlen végrehajtás… A Vesztőhely tekintetében, az 1932. évi ásatások során sikerült azonosítani azoknak a honvéd főtiszteknek a maradványait, akiket a bitófák tövébe temettek. A kivégzés tényleges helye eszerint a Maros egyik hídjától 250 méterre volt. (A Vesztőhely általam történt azonosításához felhasznált egykori hídpillérek maradványairól készült fotókat is mellékelem ehhez a galériához.) Csak érdekességként említem, hogy 1871-ben az Aradi Honvédegylet a "zsigmondházi mezőt" jelölte meg a kivégzések helyszíneként és oda állította fel a terméskőből készült emlékoszlopát. De most jön a "lényeg"... Asbóth Oszkár, aki későbbi légcsavar-kísérleteivel eljutott a függőleges irányú felszállás lehetőségéig, és így a helikopter egyik atyjának nevezhető, két hangárt is tartott az újaradi híd utáni zsigmondházi területen, ahol próbarepüléseket és függőleges felszállási próbákat végzett. Különösen az utóbbiak miatt a a babonás lakosság kisütötte, hogy az ördöggel cimborál, mert nem tiszta dolog amit művel. S, hogy ezt a cimboraságot megakadályozzák, többször is felgyújtották a hangárokat. Az eredmény: Asbóth elhagyta Aradot, mert nem látott lehetőséget találmányai fejlesztésére.
