Alig múltam 22, amikor már kvázi-apának mondhattam magamat; azért csak annak és nem teljesnek, mert az a gyerkőc nem törekedett eléggé erre a világra..., nem volt elég eltökélt benne a szándék az evilági életre, ezért idejekorán inkább visszatért az angyal-társai közé... (Ő talán már akkor (meg)sejtett valamit...!?) Azonban kis idő elteltével, a legnagyobb fiam hamarosan mégis csak apává avatott. De még ekkor sem voltam 24, amikor az Úr már megörvendeztetett, megbízott egy ilyen feladattal...
Most már tudom, hogy mindezek a tények sok mindent meghatároztak a gyermeknevelési-filozófiámban, főleg úgy, hogy az idevonatkozó minták tekintélyes részét tették ki az akkoriban még frissnek mondható személyes emlékek, amik javarészt egy nem egészen bárdolt edző adott át az akkori ifjúság számára, (köztük nekem is) és amiben nem keltett túlságos nagy megütközést, ha be-becsúszott egy-egy "makarenkói pofon". Szóval, az én elsőszülött (nota bene legnagyobb) fiamat érte az a(z egyesek szerint kétes) megtiszteltetés, hogy ilyen körülményeket fölvállalva, az én apaságom berepülő-tesztpilótája lehetett, annak minden izgalmával, felemelő érzésével és hátrányos következményével egyetemben.
Aztán jöttek sorra a többiek: összesen három fiú és egy leány személyében, én pedig egyre csak figyeltem az apaságom minőségének változását és egyre kevésbé voltam/vagyok abban biztos, hogy "jól" csináltam-e ebbéli szerepemet(?), helyesen tettem-e eleget a rám rótt (apai) kötelezettségeknek...(?) Az biztos, hogy mindegyik csemetémre büszke vagyok/lehetek a maga(m) módján..., kire ezért, kire azért. Van köztük olyan, akinek köszönhetően ismerkedtem meg a Petőfi Sándor Programmal és aki jelenleg a Köröcsi Csoma Sándor Program ösztöndíjasaként a diaszpóra magyarságának hasznára kamatoztatja, az ő szolgálatukba állította, elkötelezett, magas fokú néptánc-, és ehhez kapcsolódó szerteágazó folklórismeretének legjavát. (Volt is nem kis aggodalom a karácsony-környéki migráns-csoportok randalírozásáról szóló hírek hallatán.) Az elmúlt év(tized)ek során, mindezeken felül számtalan párkapcsolati probléma, játszma, dráma, mitöbb tragédia, etc. gyalult olyanná, amilyennek a környezetem jelenleg ismer.
Csoda-e, hogy megkülönböztetett figyelemmel, rendkívüli érdeklődéssel ültem be Dr. Mihalec Gábor ( https://mihalecgabor.hu ), sándorfalvi adventista lelkipásztor, pár-, és családterapeuta, nemzetközi előadó és tréner, kapcsolati sikerkönyvek szerzőjének előadására, aki munkájában mindezeken túl következetesen keresztény értékeket képvisel és akit az Arad Belvárosi Baptista Gyülekezet ( http://aradi.baptista.hu/ ) hívott meg egy különleges, szülőknek szóló előadásra, ahol őszintén beszéltünk arról, mennyire meghatározó a szülői stílusunk abban, milyen felnőttekké válnak a gyermekeink. Ez az előadás segített megérteni, milyen szülői hozzáállások léteznek, melyek építik igazán a gyermekeink lelkét, önbizalmát és kapcsolatait, és hogyan tudunk tudatosabban, szeretetben és következetességben nevelni. (Az én esetemben mondhatnánk, hogy "eső után köpönyeg"..., de azt hiszem, talán mégsem...) A szervezők a "Szülőként formáljuk a jövőt – együtt" gondolat mentén, 2026. január 29. (csütörtökön), 18.oo-tól vártak minden szülőt, leendő szülőt, nagyszülőt és mindenkit, aki fontosnak tartja, hogy hitben és szeretetben neveljük a következő generációt.
A közel két órás program, (amibe nagyon finom módon került beemelése egy-két bibliai kontextus) végére, a korábban tanúsított szülői magatartásom, párkapcsolati "rutinom" szempontjából több dolog is nyilvánvalóbbá vált számomra. Így például megnyugodhattam abban, hogy helyesen jártam el, amikor a négy generációs családi tradíciót (meg)tartva több gyermekemet is egy nagy múltú, kitűnő almamaterre, Verseghy Ferencről elnevezett gimnázium gondjaira bíztam az IQ (intelligencia) gyarapításuk területén; viszont az egy kicsit (meg)riasztott, hogy az EQ (érzelmi intelligencia) fejlesztésük tekintetében az egykori edzőm technikái ragadtak rám (főleg az elején), amik annak idején jók voltak ugyan Magyar Bajnoki cím megszerzésére, viszont kiegyensúlyozott, a mindennapi életben kamatoztatható lelkület megalkotására aligha...
És minden bizonnyal jól tettem, hogy annak idején fölismerve ezt az allűrt én magam is igyekeztem fölhagyni ezzel az utóbbi tradícióval... (Annak idején, a közel emberöltőnyi, akkori lelkesedésemet, a mára talán idejétmúlt " apaklub.hu " oldalon igyekeztem megosztani másokkal.) Az előadás végén, a könyvdedikációkat megelőzően, alkalom nyílt beszélgetésre és egy olyan teszt kitöltésére is, amiből ki-ki maga is megtudhatta, hogy a szülői négy alaptípus közül melyikre van nagyobb hajlama. Visszagondolva egykori önmagamra, ennek a tesztnek az eredményét kiértékelve úgy néz ki, hogy a magam részéről valóban nyakon csíphető egyfajta kívánatos elmozdulás a szülői fejlődésemet illetően... A kérdés, hogy mindez mire (volt) elég... Azonban ezt majd csak a jövő fogja visszaigazolni...
Ezen az estén, az előadás házigazdai feladatainak ellátását, a beszélgetés moderálását Szabó Sándor lelkésznek köszönhettük. A program olyan módon zárult egy közös imádsággal, amit az én szertartásrendekhez kevésbé szokott habitusom is kifejezetten természetesnek érzett és harmonikus befejezésként fogadott. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy időben értesültem erről a rendezvényről és ez úton is mindenkinek szívből kívánok hasonló programon való részvételt!
