Jelenlegi hely
"Oda menjünk, ahol kellünk | Ahol nekünk öröm lennünk | Hol a csókok nem csimbókok | Nem hálóznak be a pókok" (Nagy László: Táncbéli táncszók 1973)
Az immár több, mint 41 éves szakmai munkámat a folyamatos fejlődés jellemzi. Timár Sándor asszisztenseként értékes tapasztalatokkal gazdagodott táncos és koreográfus tudásom, különös tekintettel a táncok értelmezése, elemzése, s annak továbbadása, valamint formába öntése terén.
Legalább ekkora jelentőségű másik mesterem, Zsuráfszky Zoltán hatása, akivel a Budapest Táncegyüttesben (ma Nemzeti Táncegyüttes) volt szerencsém együtt dolgozni. Neki köszönhetem táncos pályafutásom legértékesebb és legtartalmasabb éveit. Itt értem igazi táncossá, s koreográfusként is megtisztelő érzés, hogy lehetőséget kaptam tőle gondolataim megfogalmazására az ő együttesében is.
Hivatásos táncosként már pályám elején tudatosult bennem, hogy a terepen szerzett tudás és tapasztalat mily jelentős hatású, ezért a ‘80-as évek közepétől megszámlálhatatlan alkalommal vettem, és veszek részt szakmai gyűjtő utakon és kutatásokban. Legtöbb időt és figyelmet a belső Mezőség (Erdély, Románia) falvainak és a gyimesi csángók táncainak szenteltem, de Kalotaszegen, Székelyföldön, Galga-mentén, Szatmárban, a Hegyközben és a Bodrogközben is végeztem hasonló kutatásokat.
Kiemelném, hogy évtizedek óta tanulmányozom a visai táncokat, nótákat, szokásokat, a régi világot jellemző hagyományos paraszti életet, kultúrát. A falu lakóival, köztük a „nagy öregekkel” is régi barátságot ápolunk. A több, mint 25 éves kapcsolatunknak köszönhető, hogy elfogadtak, befogadtak és úgy érzem, bíznak bennem. Bíznak abban is, hogy a vázolt elképzelések megvalósulnak. Örvendenének, ha a fiatalok tovább vinnék szüleik és nagyszüleik szellemi tudását és hagyatékát. Visa messze földön híres jó táncosairól, ám ez a generáció manapság már csak igen ritkán táncol, nem beszélve arról, hogy a régi idők hagyományos táncalkalmai is kikoptak a mindennapi falusi életből. Nincs már a vasárnaponként szokásos tánc, nincs hagyományos lakodalom, nincs hagyományos juhmérés, nincs fonó és nincsenek bálok. A felsorolt alkalmak megszűnésének következményeként nem jön Visába muzsikálni a Magyarpalatkai banda, nem táncolnak az emberek, s a „nagy táncos generáció” kivételes tudását hamarosan elviszi magával a sírba. Ha ők kihalnak, akkor véget ér egy pótolhatatlan és gazdag korszak, megszakad egy folyamat, mely egyértelműen a mai modern kor számlájára írható.
Létezik azonban megoldás!
Ezt a hiányt, ezt a hiányzó láncszemet szeretném oly módon betölteni, hogy a még közvetlenül a „nagy generációtól” tanultakat, célzottan, foglalkozások keretein belül az idős visaiak táncát megtaníthassam a fiatalságnak.