A Felvidéken, polgári magyar családban születtem. A gyermekkoromban és az azóta tapasztalt viszontagságok miatt eldöntöttem, hogy egész életemben a magyarságért szeretnék dolgozni. Soha sem állt tőlem messze az ilyen életmód, hiszen édesanyám és édesapám is így éltek, és ennek én is részese voltam. Munkájuk és mindennapi életük arra késztetett, hogy sohase féljek önzetlenül kultúránkért és egységünkért dolgozni.

Szűk pátriám sokszínű, de mégis egységes kultúrája azt sugallotta, hogy a múlt és a jelen szokásainak éljek. Így lettem a Borostyán NTE táncosa. Az együttesnek köszönhetően nem csak a Kárpát-medence táncait és szokásait ismerhettem meg, hanem mindezek továbbadásának technikáját, rendezvényeink szervezését és ezek problémáit, és ami a legfontosabb: a csapatmunkát, a problémák közös kiküszöbölését, megoldását. A rozsnyói Meseszínházban technikusként és asszisztenseként betekintést nyertem a színházi életbe, és láttam, milyen sokat ér egy magyar bábelőadás egy olyan környezetben, ahol ilyen ritkán adódik. A kétkezi munkát nem elfelejtve, megemlítem még életem eddigi, legjobb és legnagyobb felvidéki szabadegyetemét: a Gombaszögi Nyári Tábort. Itt megtanulhattam, mennyit ér egy ember önzetlenül felajánlott két keze, annak akár a legkisebb mozdulata. 2016- óta részese lehettem a tábor régi-új helyének felépítésében, szervezésében, melynek megannyi jó emléket és még több tapasztalatot köszönhetek.

Ezek az események késztettek arra, hogy a Petőfi Sándor Programba jelentkezzek. Talán önző céllal, hogy mennél több fizikai és szellemi tapasztalatra tehessek szert, s a meglévőket szeptembertől Nagyszebenben, a megszerzettet pedig hazatérve, itthon a Felvidéken kamatoztathassam.