10 + 1 dolog, amit Petőfi ösztöndíjasként tanultam Nyugat-Bácskában

Van az a térkép, amit az ember fejben hord. Országokkal, városokkal, határokkal.

És van a másik térkép — az, amit emberek rajzolnak belénk.

Nyugat-Bácska az utóbbira került fel nálam. Nem földrajzból, hanem szívből.

1. A „magyar” nem hely, hanem állapot.

Azt hittem, a magyarság nyelv, zászló, himnusz.

Itt tanultam meg, hogy ez inkább tartás. Egy halk „jó napot” a boltban. Egy nagymama, aki három ország történelmét főzi bele a levesbe. Egy közösség, amely nem kérdezi, miért maradsz — csak örül, hogy itt vagy.

2. A kisebbségi lét nem halkabb — csak mélyebb.

Otthon a magyarság körülvesz, mint a levegő. Itt olyan, mint a víz: érzed a súlyát, a hőmérsékletét, a hiányát. Minden szó döntés. Minden ünnep állásfoglalás. És ettől minden sokkal igazibb.

3. A templomtorony nem ( csak)  vallási jelkép — hanem iránytű.

Bárhova mentem, előbb-utóbb feltűnt egy torony. Mint egy csendes mondat az ég felé: „Itt még vagyunk.”

4. A lassúság nem hiba, hanem stílus.

Eleinte feszített a tempó. Miért tart ilyen sokáig egy beszélgetés? Egy kávé? Egy ügyintézés? Aztán rájöttem: itt az időt nem elhasználják, hanem megélik. És hirtelen már nem siettem sehová.

5. Az emberek nem „programokra” jönnek, hanem egymásért.

Szervezhetsz tökéletes eseményt. De ami miatt valóban eljönnek, az az, hogy ott lesznek a többiek.

A közösség itt nem cél — hanem alapállapot.

6. Az idősek a kulturális minisztérium.

Ők őrzik a dalokat, a recepteket, a mondásokat, a helyi történeteket. Ha valamit el akarsz veszíteni, digitalizáld. Ha meg akarod menteni, ülj le egy nagymama mellé.

7. A hiány is közösségteremtő erő.

Kevés a pénz, kevés a lehetőség, kevés az ember. És mégis: a hiány itt nem ürít, hanem összehúz.

A „nincs” gyakran azt jelenti: „csináljuk együtt.”

8. A gyerekek értik, mi a tét.

Amikor egy kisdiák magyar verset szaval Szerbiában, az nem csak iskolai feladat. Az egy apró, dobogó szívű jövőnyilatkozat.

9. Az identitás nem magától marad meg — dolgozni kell érte.

Otthon természetes. Itt választás. És a választás mindig erősebb, mint a megszokás.

10. Az ösztöndíjas nem „segíteni megy”.

Ezt fájdalmas volt belátni. Azt hittem, adni fogok. Programot, lendületet, tudást.

Aztán azon kaptam magam, hogy én kapok. Történeteket. Bizalmat. Egy új nézőpontot arról, mit jelent tartozni valahova.

+1. Még nem emlékeket gyártok — hanem jelen időben élek.

Van bennem egy furcsa kettősség mostanában. Már tudom, hogy ez az idő véges — de még nem lett múlt idő.

Fél szemmel már archiválok:

ezt meg kell jegyezni,

ezt a hangot,

ezt az illatot eső után az utcán,

ezt a nénit a piacon, aki mindig úgy kérdezi, „na, hogy bírja nálunk?” mintha vizsgáztatna szeretetből.

 

De a másik felem még teljes testsúllyal benne áll a napokban.

Nem búcsúzom — jelen vagyok.

 

Megtanultam, hogy a legnagyobb ajándék nem az, amikor már tudod, mit jelentett valami,

hanem amikor még benne dobogsz.Még hat hónapig nem történet vagyok itt, hanem szereplő.

Nem emlék, hanem jelen idő. Nem „emlékszel, amikor…”, hanem „holnap is jössz, ugye?”

És talán ez a legintenzívebb állapot: amikor már látod, hogy egyszer fájni fog elmenni —

de most még öröm maradni.

 

Ez az idő nem nosztalgia.

Ez az idő lüktetés.

Ez az idő: most.