Az Anyanyelv nemzetközi napja ünnep: nemcsak a szavaké, hanem mindazoké is, akik a nyelv mögött történeteket, emlékezetet és otthont őriznek. A Fogarasi Református Egyházközségnél idén egy különleges vendég tette ezt kézzelfoghatóvá: Dr. Bíró Boróka - Benedek Elek ükunokája, a kisbaconi Benedek Elek Emlékház kulturális menedzsere -, aki személyes kötődésén keresztül közelebb hozta hozzánk a neves író alakját és örökségét.
A Csodaszarvas, a Szép Cerceruska, az Erős János, Az aranyszőrű bárány vagy az Égig érő fa: olyan történetek, amelyekkel szinte mindannyian találkoztunk gyerekként. Nem véletlen, hogy Benedek Elek neve sokunk fejében összeforrt „a nagy mesemondó” alakjával. Életműve óriási: közel 150 kötet, mesék, mondák, legendák, népmesegyűjtések, ismeretterjesztő írások, ifjúsági regények – és több mint 30 nyelvre fordított történetek.
Fogarason azonban a „nagy meseíró” cím mellé odakerült egy másik hangsúly is: Benedek Elek mint ember, akinek otthona volt a nyelv, de ugyanígy az anyaföld is. Boróka beszámolója nyomán a közösség nemcsak egy irodalmi ikonhoz került közelebb, hanem ahhoz a családi világhoz is, amelyben a mesék megszülettek – és amelyben a hagyaték őrzése ma is tart.
A beszélgetés egyik legerősebb vonala Benedek Elek hazatérésének gondolata volt. Boróka történeteiben ez a hazatérés nem romantikus díszletként jelent meg, hanem döntésként: olyan elköteleződésként, amelyben Benedek Elek – a budapesti évtizedek után – visszafordult a szülőföld felé, és a közösségi szolgálatot választotta. Felidézte a hazatéréséről szóló vallomását is: „… nekem haza kellett mennem s életem hátralevő részének minden pillanatát arra kell szentelnem, hogy visszafizessem egy részecskéjét bár annak, amit az édes anyaföldtől kaptam.”
Boróka nem csupán Benedek Elekről, hanem a hagyaték útjáról is beszélt. Az egyik legizgalmasabb kérdés is erre irányult: hogyan lehetséges, hogy a Benedek Elek Emlékház 1969 óta működik, és miként tudta a család megőrizni a házat, a tárgyakat, az emlékezetet – a történelmi és politikai nehézségek között is.
Itt vált nagyon személyessé a történet: a hagyaték nem „készen kapott” kincs, hanem folyamatos munka. Boróka és családja – ahogy az est során is átjött – nagy lelkesedéssel és elkötelezettséggel őrzi Elek apó szellemi és tárgyi örökségét, nem egyszeri feladatként, hanem életformaként.
A fogarasi beszélgetésben különösen megindító volt, amikor előkerültek a családi női ágak hagyatékőrző szerepei: Benedek Elek lánya, Benedek Flóra (Lolika), aki töretlenül őrizte édesapja emlékét; majd a későbbi generációk, akik a kisbaconi házhoz és kerthez nemcsak múltat, hanem identitást kapcsoltak.
Boróka és családja „hittel és kötelességtudattal” igyekszik méltó lenni Benedek Elek örökségéhez. Fogarason ennek a belső ígéretnek a súlya volt érezhető: hogy a hagyaték őrzése számukra szeretetből fakad.
Az Anyanyelv nemzetközi napja Fogarason idén nemcsak arról szólt, hogy „szép a magyar szó”. Inkább arról, hogy a nyelv: kapcsolat. Kapcsolat családdal, szülőfölddel, történetekkel – és azzal a belső iránytűvel, amelyet Benedek Elek sírfelirata is megidéz:
„Jézus tanítványa voltam, / Gyermekekhez lehajoltam… / Szeretetre így neveltem.”
