Az advent Magyarlapádon nem csupán a naptárban jelölt időszak volt, hanem valódi lelki út, amelyet közösen jártunk végig. A lapádi fiatalokkal együtt idén egy óriás adventi koszorút készítettünk, amely minden adventi vasárnapon újra és újra összegyűjtötte a közösséget: időseket és fiatalokat, családokat és egyedül érkezőket, mindazokat, akik vágytak egy kis csendre, fényre és egymás közelségére.
Az első három adventi vasárnapon a templom udvara vált a várakozás színterévé. Az istentisztelet utáni percekben nem siettünk haza: megálltunk, körbeálltuk a koszorút, és egy rövid ima, egy-egy igei gondolat és közös ének segítségével engedtük, hogy az advent valódi üzenete megszólítson bennünket. A gyertyagyújtás egyszerű volt, mégis bensőséges – épp ettől vált igazán emlékezetessé.
Az adventi gyertyák meggyújtásának rendje önmagában is szimbolikus volt:
Az első gyertya, a Hit gyertyája a közösség legidősebb tagjához kötődött. Amikor az idősek keze megremegett a láng felett, mindannyian éreztük: hitünk gyökerei mélyre nyúlnak, generációk hordozzák és adják tovább.
A második gyertya, a Remény gyertyája a legfiatalabbakhoz szólt. A legutóbb született gyermek családja kapta a gyújtás megtisztelő feladatát, de minden érintett család hivatalos volt – hiszen a gyermekek jelenléte önmagában is a jövő ígérete.
A harmadik gyertya, az Öröm gyertyája az adott évben házasságot kötött párok közösségéhez tartozott. A legfrissebb házaspár gyújtotta meg a lángot, amely a szeretet kezdetének örömét és az együtt megélt jövő reményét hordozta.
A negyedik gyertya, a Szeretet gyertyája pedig a falu iskolás gyermekeihez és egy pedagógushoz kötődött – emlékeztetve bennünket arra, hogy a szeretet tanulható, nevelhető és továbbadható.
A negyedik adventi vasárnap különleges helyszínt kapott: ekkor az óriás koszorú a Szórványkollégium udvarába került, ahol már a karácsonyi vásár fényei és hangulata is körülölelte az alkalmat. Itt gyúlt fel az utolsó gyertya, összekötve az advent csendes várakozását a közelgő ünnep örömével.
Szervezőként különösen megható volt látni, ahogyan ezek az alkalmak nem „programként”, hanem találkozásként éltek a közösségben. Nem a tökéletesség volt a fontos, hanem az együttlét. A lángok kicsik voltak, de a fényük messzire világított – egészen a szívekig.
