VM: Hogyan kezdődött a története Lengyelországgal?
BL: Magyarországon a József Attila Gépipari technikumba jártam a 9. kerületben 1967 és 71 között. Szoktam diáktársaimmal találkozni 4-5 évente – első ízben 1991-ben a 20 éves érettségi találkozóra hívtak meg - nekem kicsit messze van innen odautazni.
VM: Tanultak oroszul?
BL: Volt oroszoktatás is, de nekem az ellenség nyelve volt és rossz volt ezért a hozzáállásom.
VM: Ez már akkor is tudatosodott egy diákban, hogy az orosz az ellenség nyelve?
BL: Hát nekem nem volt igazából az ellenség nyelve, mert az egyik nagyapám szélső jobbos volt, a másik szélső balos, így nekem nem volt ellenségem valójában senki. Én voltam a hírhozó kettejük között, mert egymással nem beszéltek, de mindig, amikor megérkeztem az egyikhez vagy másikhoz, már ötéves koromban is, félrehívtak és kikérdeztek: „gyere, Laci, mond mi újság az öreg Kissnél vagy mit csinált már megint az a Bata?”.
Engem katonának akartak adni, de volt apámmal volt egy összetűzésem, mikor megmondtam, hogy nem veszem fel ennek a seregnek az egyenruháját. Pedig szépapám Aradon volt kegyelemből főbe lőve, mert mint császári tiszt a forradalom mellé állt a csatában. Édesapám katonatiszt volt, a nyugati és a Jugoszláv határ felügyelete tartozott alá. Anyám is kénytelen lett beállni katonának, távírász lett. Mindezt a Bata nagyapám követelte meg tőlük, mikor 1953 honvédelmi miniszterré nevezték ki.
VM: Hogyan jött képbe Lengyelország?
BL: Teljesen véletlenszerűen, mikor az egyik osztálytársam hozott egy felsőoktatási felvételi tájékoztatót, hogy milyen külföldi ösztöndíjak vannak. Elolvastam a bevezetőt a könyvben. Az osztálytársam, Peti mondta, hogy ő megy az NDK-ba, mert jól beszélt németül. Nekem nem volt nyelvtudásom és Lengyelország volt az egyetlen baráti ország, ahová nem kellett nyelvtudás. Úgyhogy kijöhettem egy évre (akár lógni is, Łódźba). Ott először keresztülestünk egy bevizsgáláson. Össze voltunk zárva mindenféle náció, hogy egymást fertőzzük, ha esetleg hoztunk magunkkal valami ismeretlen betegséget, de vizsgáltak is minket: vért vettek, antropológiai méréseket végeztek. A karantén után áthelyeztek minket egy mai napig „majomketrecnek” nevezett kollégiumba, abban foglaltunk el egy emeletet a magyar diáktársakkal, így nem is nagyon sikerült megtanulnom lengyelül, hiszen mindig magyarul beszéltünk. Meg lehetett volna tanulni. A tanár úr kettőnknek kegyelmet adott és átengedett minket, mert úgy látta jól kommunikálunk a környezettel.
Elmentem egyszer WrocŁawba egy fesztiválra, de nem szóltam az iskolában, így már rendőrökkel kerestettek, hova tűntem az iskolából. Nagyon megszerettem a várost, azt az egész fesztiválhangulatot, sok magyart megismertem, magyar színházakat is a fesztiválon. Hisz az egész világról jöttek amatőr színházak, mégsem tartottam velük, hanem két hét elteltével végül visszatértem. Nem hittem, hogy egy hónap után felébred bennem a honvágy, a barátoktól, a nagy szerelmemtől otthon úgy búcsúztam el, hogy nem írok, nehogy véletlenül írjak valamit egy szerelmeslevélben, ami nem igaz. Leveleket csak a szüleimnek írtam. Így megszakadt sok otthoni kapcsolatom. Amikor karácsonykor hazamentem, anyám összecsapta a kezét, amikor meglátott: „egy Jézust”; mert 5 hónap alatt jól megnőtt a hajam, a szakállam.
VM: Akkor ez volt a divat, nem?
BL: Igen, de előző évben nekem kopaszra volt nyírva a fejem. A barátokkal együtt lenyírtuk a hajunkat, akkor volt az a dal, hogy „az Ész a fontos, nem a haj”. Mi így fejeztük ki ezt, ami nem tetszett az osztályfőnökünknek, és nem is engedte, hogy az osztálykiránduláson a többiekkel együtt menjek. „Bata Te úgy nézel ki, mint valami lelencgyerek! - szégyent hozol ránk.”
Mikor az érettségire készültünk, én már felvételt nyertem külföldi egyetemre, Lengyelországba. A Łódzban folytatott tanulás alatt bejártam az összes fontosabb várost, megismertem az itt tanuló magyarokat, több százat, a nagykövetség dolgozóit is.
72 tavaszán megválasztottak az itteni KISZ koordinációs bizottság elnökének. „Nem kommunista, hanem közösségi”, mondta a korábbi vezető, és a közösségépítés volt a feladatom. Egy szál magam tanultam külföldiként sok száz lengyel egyetemista között. Volt még egy Oscar Nigériából, az ottani nagy sámán fia. Ő sajnos nem vette jól az akadályokat. Ennek magyarázata, hogy nálunk volt két nagyon szigorú tantárgy, az ábrázoló geometria meg az anyagismerettan, ami miatt az első félév végén az ott tanulóknak csak egyharmada mehetett át.
VM: Hány hónap lengyel-tanulás kellett a egyetem elkezdéséhez?
BL: Nekem azért volt szerencsém, mert WrocŁawban bekerültem egy négyágyas szobába, ahol csupa lengyellel laktam együtt, még illegális lakóink is voltak. Egy beszédes újságíró volt az egyik, aki sokat foglalkozott velem. Az egyetemi évfolyamon voltak tanulókörök is, körülbelül 13 fős volt az én csoportom. Nekem tehát egyszerű dolgom volt, mert amit mi tanultunk, azt én már mind megtanultam a technikumban. Mindent értettem, ismertem, csak át kellett ültetnem lengyelbe. És így év végére olyan jól tudtam a nyelvet, hogy a legbuktatósabb tárgyat, a gyártástechnológiát is ötösre végeztem el, pedig ott elég sok szakkifejezést kell tudni. A diplomám is vörös diploma lett.
Később egy másik koleszba kerültem. Egy barátomnak volt egy „magyar” barátnője. Lengyel volt, de az egyik nagyapja magyar volt. Hosszú fekete hajú, fekete szemű lány, aki az édesapja révén még a Trianon előtti Magyarországról származott a galíciai vidékről. Kinézetre magyarabb volt, mint én. Egy egész évig be akarta mutatni nekem a barátom, én meg nem akartam. Nem akarom megismerni, mondtam, én nem magyar lányért jöttem ide. De nem sikerült elkerülni, a második évben egy egyetemi kirándulást szerveztünk a hegyekbe, ott összetalálkoztunk, aztán ők meghívtak engem egy András napi ünnepségre, ahol volt gyertyaöntés, jóslás is, meg egyéb minden, mesés esemény volt. Nekem rácseppent a viasz a nadrágomra, elmentem ezt kitisztítani, ehhez persze le kellett vennem a nadrágomat, Ő utánam jött segíteni.
VM: Direkt ő csöpögtette rá?
BL: Nem, ezt teljesen véletlen történt (én nem ismertem ezt a szokást). Aztán jött a haverom is: „De jó, hogy végre, így összejöttetek!” Megszerettük egymást és házasság lett belőle. Ő lengyel nyelvész volt, illetve csehül is tudott, aztán tanár lett. Újságíróként is dolgozott, a Magyarországra települt lengyelek újságjának volt az egyik szerkesztője. Cserkészvezető volt már a középiskolában is, nagyon sok embernek segített, beteg gyerekeket támogatott. Olyan iskolában tanított, ahová vegyesen jártak sérült és egészséges gyerekek. Báboktatással, amatőr színházzal sikerült jól kezelnie ezeket a gyerekeket, és úgy felhozta őket, hogy a korábban lenézett diákok jobban szerepeltek az érettségin, mint akik kinevették őket. Nagyon szépen meg is emlékeztek temetésén a diákok, az iskola és a cserkészek is.
Nem akart összeadni minket a lengyel városi püspök, mert nem tudtam produkálni a keresztlevelet. Hogy tudtam volna? Nagyanyám csak titokban keresztelt meg a kommunista nagyapám tudta nélkül valahol Angyalföldön. Nem jártam utána kinyomozni, hol van a keresztlevél. Úgyhogy a Vatikánból jött a lengyel mamának egy ismerőse, aki pápai papi tanácsadó volt, és így lerendezték az esküvőt, bent a templomban Isten és a tanúk szent színe előtt. Teljesen szabályos esküvő volt. Előkészítő oktatás nem volt, csak a feleségem tartotta meg számomra, együtt olvastuk a Bibliát esténként és utána kikérdezett engem. Tartottunk előtte egy hippi esküvőt, melyen még bőrszíjat is kötöttünk egymás nyakába.
Miután összeházasodtunk, problémánk volt, hogy hol lakjunk. Én fiúkollégiumban laktam korábban, de nem voltak vegyes kollégiumok.
Beköltöztünk egy diákszállóba a folyóparton, ott laktunk egy ideig. Aztán az anyósom unszolt, menjek fel a Központi Bizottságba arra hivatkozva, hogy jelen voltam a lengyelországi egyetemista KISZ megalakulásánál. Írtam tehát két levelet mindkét egyetem rektorának, mind a kettő be is hívott, és valahogy a Központi Bizottság talált nekünk egy szobát az egyetemi oktatók szállásán, mi már ott írtuk a diplománkat. Akkor már nem jártam össze a diáktársaimmal. Éltük a páros életünket. Utána haza kellett jönnünk, mert megváltoztak a viszonyok és vissza kellett volna fizetnem az ösztöndíjat, ha kint maradunk. A feleségem eljött velem. Nagyapámhoz költöztünk és munkába álltam, de nemsokára engem bevonultattak 27 évesen katonának, mindezek ellenére. A katonaságnál nem akartam bennmaradni, mert nagyon jó életem volt a civil életben. Igaz, hogy másfél évet húztam le, de megismertem az igazi politikai hátterét Magyarországnak. A feleségem velem beszélgetve tanult meg magyarul. Amikor Magyarországra költöztünk 1977-ben, beiratkozott egy hasonló tanfolyamra, mint amilyenre én jártam Łódźban. A Budaörsi úton volt egy ilyen iskola, az amerikai temető mellett, ahova a külföldről jött magyarországi diákok jártak és tanulták meg a magyar nyelvet.
1977-ben diplomáztunk, és meglett az „egyetemi emlék”: a lányom megszületett. Viszont a feleségem tandíját, az ösztöndíjait, vissza kellett fizetni, mert ő elhagyta az országot. Ez egy elég nyomós teher volt. Magunknak kellett mindent felépíteni. A család kinézett nekünk már korábban egy telket Törökbálinton, az Anna-hegyen. Ott fel is épült egy kis ház, sok nyaram kiesett emiatt, míg mások utazgattak, én építkeztem. A villanyhálózatot kiépítettük, így az bent volt, de a vizet hordani kellett még akkor a faluból, az artézi kútról. Apám rám csodálkozott, hogy miért nem vagyok Amerikában? Ő mondta: Fiam, ha itthon lakni akarsz, akkor építs magadnak házat!”.
VM: Ilyen lehetett, hogy valakinek kisgyereke volt és elvitték katonának?
BL: Bizony, az állam szerződést szegett, hisz az eskütételkor, amit kiutazás előtt tettünk, azt mondták, hogy az egyetem után már tiszthelyettesi vagy tiszti kiképzésben lesz részünk, de honvéd állományba hívtak be, alapkiképzésre. Még akkor csak egy gyermekem volt, később még kettő született. Az első fiam lett a „katonasági emlék”. A fiam pont megvárta a születéssel azt, hogy hazaérkezzem a leszerelést követően. A lakás kicsi volt, s kellett még egy szoba. Kerestem, és találtam egy szövetkezeti lakást, kaptam hozzá vállalati kölcsönt. Hiányzott még hozzá 90 ezer forintom. Nem tudtam, honnan szerezzek.
VM: Az körülbelül hány havi fizetésnek felelt meg akkoriban?
BL: Az 20-25 havi fizetés volt akkoriban. Maradhattam volna a katonaságban, akkor biztosan megkapom, de nem akartam, averzióm maradt a katonaság iránt. Pedig alkatilag teljesen megfelelt volna nekem, és jól is éreztem ott magamat, elég sokat is tanultam.
Nekiültem tanulmányozni a jogot, és kiderült, hogy a kétkezi munkások kaphatnak 90.000 forintnyi családtámogatást. Ezért bementem másnap a jogászokhoz meg az igazgatókhoz, hogy gyerekek, én ugyanolyan munkás vagyok, csak én fehér köpenyben, ceruzával dolgozom, miben különbözöm? Elkezdték törni a fejüket. És mivel dolgoztunk Csepelnek is, a csepeli bizottság elfogadta az érvemet. Az életben szerencsém volt, mert később a harmadik évezredbe már fizikai munkásként Csepelen dolgozva érkeztem meg és származásomból és az életemből való hitelt, kölcsönt vissza tudtam fizetni.
VM: És hogyan jött vissza újra a képbe Lengyelország?
BL: Mi minden évben jöttünk a gyerekek miatt, hogy tudják a nyelvet. Mi otthon lengyelül beszéltünk, a gyerekeket rendszeresen hordtuk lengyel iskolába is. A Bem társaságba nem jártunk be, ismertük őket, de túlságosan „vonalas”-nak tartottuk őket, más volt a stílusuk, idősebbek, gazdagabbak is, tehát más típusok voltak, mint mi. Mi meg egyszerűbb emberek voltunk. A feleségem édesanyjánál mindig nagyon jól éreztük magunkat, és én nagyon szerettem azt a kisvárost, a lakosokat.
Úgy kerültem vissza, hogy sikerült megpályáznom egy állást az Energiagazdálkodási Intézetnél, ahol beindult egy új program: az üveggyári olvasztókemencékre építettünk egy kazánt, ami visszanyeri azt a hőt, amit termelnek és a kéményben kárba vész. Én arra pályáztam, hogy hosszú távú program lesz ez. Két évre ki tudtam jönni, egy kis vidéki faluba. Egy nagy üveggyár volt ott, öblös üveget gyártottak. Sikerült a kemencerendszert átadni határidőre, csak volt egy kis probléma, mert a por, ami keletkezett, az eltömte a hőcserélőnket. Erre csináltam egy újítást, de sajnos azt nem sikerült úgy legalizálni, hogy pénzt kapjak. Az egész program is kicsit elúszott: elkezdődött a privatizáció. Az lett a cél, hogy azoknak a gyáraknak az értékét csökkentsék, amelyekre mi a további kazánokat terveztük. Igy a privatizációba minél kisebb értékkel kerüljenek be.
Így én felmondtam a cégnél, a feleségem is ott volt alkalmazásban. A cég szintén megváltozott, átment német tulajdonba. Ha okos vagyok, nem adom át a létesítményt, így kénytelenek lettek volna engem megtartani alkalmazottnak. Képviselhettem volna Hágában a céget a perekben. Úgy maradtunk Varsóban, hogy tudtunk venni és két hét alatt felépíteni egy házat, amit fából megépítettek egy házgyárban, de nem vette át a vevő. Szerencsénk volt, mert az Anyósomnak volt egy telke, és meg tudtam azt venni. Én meg mindenfélével kereskedtem, hogy valamilyen módon boldoguljunk. A feleségem elment tanítani egy középiskolába.
VM: Mivel lehetett akkoriban kereskedni?
BL: Mindennel. Minden hiányzott, forintot lehetett váltani. Volt egy cégem is, OMM, a gyerekeim nevének kezdőbetűiből, ez egy nemzetközi külkereskedelmi vállalat volt, milliárdos bejegyzéssel a bankban. A milliárdot nem sikerült sajnos összeszedni.
VM: Aki nem élt akkoriban, hogy képzelje el, mivel lehetett kereskedni?
BL: Például fogtam egy piros arannyal és paprikával teli autót, kimentem vele a piacra, a füstölt szalonnát katonákra vágtam, magyar fehér kenyérrel, piros aranyat rá egy cseppet és így meg lehetett kóstoltatni. Volt pálinka és bor is. A katonákért nem kellett fizetni. Így hoztam be a Piros Aranyat.
Voltak akik keresték még az egyetemi emlékeikből a Bánfi Hajszeszt. Nekem véremmé vált, hogy amikor hazautaztam, mindenkinek hoztam ajándékcsomagot, volt benne téliszalámi, gyulai kolbász, kecskeméti pirospaprika, tokaji bor, egri bor. Akkoriban tilos volt a pálinkafőzés otthon, s így magam is főztem (gyarapodni csak a „tilosban” járással lehetett mindig is).
VM: Pálinkát lehetett eladni?
BL: Persze. A lengyelek itták a vodkát. A pálinkát is szívesen fogadták, de ez inkább csak kóstoltatást szolgálta és ajándék volt. Terveim szerint egy éttermet szerettem volna építeni.
VM: És innen mit lehetett vinni Magyarországra?
BL: Nagyon jó kozmetikai termékek voltak, édességek, ruhák mindehhez nem volt könnyű hozzájutni, ezért később beálltam az Elektrotechnikai Intézetbe mérnöknek itt Varsóban, ahol tovább képeztem magamat. Már itt éltünk, itt jártak a gyerekek iskolába, a kicsi pedig óvodába. Kisebbik fiamat vittem magammal az építkezésre is, ha nem tudtam beadni az óvodába. Nyírségi magyarokkal dolgoztattunk az építkezéseken. Két év után vitt volna a cég engem más országokba is, de nem akartam itt hagyni a családomat, ezért kezdtem meg a kereskedést, majd a mérnöki munkát újra. Sajnos nem volt kellő tőkém, és akkor még 600 százalékos infláció is kialakult itt Lengyelországban.
Később családi okok miatt vissza kellett jönnöm Magyarországra, a nagyobb gyerekek maradtak Lengyelországban édesanyjukkal tanulni. A lányom gyakran volt Magyarországon, szerveztek találkozókat az egyetemek között, Ő magyar szakon fejezte be tanulmányait. A fiaim is nyaranta hazajöttek táborozni. A nagyobbik fiam Varsóban tanult, majd Olaszországban fejezte be az autómérnökit, Németországban diplomát írva. A kisebbik fiam Magyarországra települt, hatosztályos gimnáziumba járt, majd a Varsói Képzőművészeti Egyetemen tanult, és jelenleg Budapesten védi a magiszteri címét.
VM: Nem volt neki nehéz felvenni magyarul tantárgyakat? Persze tudott magyarul, de jegyzetelni, helyesen írni nem volt nehéz?
BL: A gyerekeket, mint mondtam, kiskoruktól kezdve két nyelven tanítottuk, ez egy nagyon jó iskola volt nekik, csak az előnyét élvezhették, két kultúrát, két nyelvet megtanulhattak.
Mikor édesanyámat eltemettem, ismételten visszatértem, de már mint nagypapa segítettem a családomat. Majd nyugdíjba mentem, és végleg itt telepedtem le.
Portré - Bata László engedélyével
Fekete-fehér archív képek WrocŁawból, a szerző engedélyével, lásd a cikk szövegét.
https://www.wroclaw.pl/en/old-photos-of-wroclaw-are-hip-photos
