Ezekben a napokban nem a halált, hanem a feltámadást, az örök életet ünnepeljük – emlékeztetett Szabó Ernő magyar plébános Linzben a Mindenszentek napján bemutatott és Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk című költeményével indított szentmisén. Megerősítette híveit abban is, hogy bármilyen nagy szorongattatásban élünk, harcolnunk kell hitünkért, ahogy azok a hozzátartozóink és nagy elődeink is tették, akikre ma emlékezünk. Felidézte azoknak a példáját, akik a kommunista diktatúra idején nem tudták a hitüket nyíltan megélni, mégis kitartottak mellette. Szóba hozta a vértanúság vállalásának példáit is, azokét, akik napjainkban életük árán is készek megvédelmezni a kereszténységet. „Kérjük Jézus áldását mindennapi életünkre, hogy azt a szentséget, amit a keresztségben ajándékként megkaptunk, tudjuk hagyni növekedni életünkben, szavainkban, tetteinkben, szenvedéseinkben” – zárta szentbeszédét Szabó Ernő.
A magyar himnusz és a székely himnusz eléneklésével a Guter Hirte-templomban még nem fejeződött be a linzi és Linz környéki katolikus hívek Mindenszentek ünnepi megemlékezése: a szentmise után a közösség felkereste a Szent Martin-temetőben nyugvó halottai sírját.
A felvidéki születésű dr. Balog Vince 1961 és 1968 között volt a linzi magyar katolikusok plébánosa, majd az idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatójává is kinevezték. A Szent Antal-plébánián osztrák pasztorációban harmincnyolc éven keresztül tevékenykedett – a templomot is ő építtette –, de élete végéig szívügye volt a magyarok sorsa. 2007. december 4-én adta vissza lelkét Teremtőjének.
Dr. Kerny Géza atyát hatvanéves korában Budapesten nyugdíjba kényszerítettek, onnan érkezett Linzbe 1974-ben. Huszonegy éven át, egészen az 1995. szeptember 8-án bekövetkezett haláláig volt a linziek szeretett plébánosa és az ausztriai magyarok főlelkésze. Assziszi Szent Ferenc szellemében élt és szolgálta híveit; egyik télen még a kabátját is odaadta egy rászorulónak. Többnyire gyalog – legfeljebb vonattal – járta az egyházmegyét, és mindenkin segített, nemzetiségtől, vallástól függetlenül. „A jelenlegi gráci magyar lelkész, Molnár Ottó prelátus Kerny atya példájából kapta a papi hivatását. Tanárember volt, de látva Kerny atya emberek és Jóisten iránti nagy szeretetét, úgy érezte, ő is Istennek szenteli az életét. Így erősödött meg benne a papi pálya iránti hivatástudat és lett katolikus pap” – tájékoztatta a jelenlévőket Szabó Ernő atya.
Szemben Balog atya és Kerny atya sírjával az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek nyugszanak. Ők akkor kerültek Linzbe, amikor Magyarországon a szerzetesrendeket feloszlatták. Sokáig az ő rendházuk volt Linzben a Magyar Otthon. Lelki és anyagi értelemben egyaránt rendkívül sokat segítettek a magyar közösségnek. „Gondoljunk hálával a kedvesnővérekre” – kérte híveit Ernő atya.
E sírok fölött az ima szavai mellett a költő gondolatai is felhangzottak: Falu Tamás Út vége című versét hallgatták meg és tűnődtek el mondanivalóján az egybegyűltek.
A temetőbe kilátogató hívek a magyar hősök emlékművénél a háborúban elesett katonákról és az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatairól is megemlékeztek. A koszorú, a gyertya, az ének, az ima és Balogh József 1956 című verse olyan formáját és tartalmát adta a kegyeletnek, amely igazán méltó volt azok emléke előtt, akik hazájukért, magyarságukért, a szabadságért, az igazságért életüket adták.
November 1-jén a linzi Szent Martin-temetőben e pillanatok magasztosságára még az Ég is rámosolygott: szokatlanul meleg őszi napfény fürdette az aranybarna faleveleket és a tekintetüket most minden eddiginél jobban az örök hazába előrement szeretteikre, hozzátartozóikra fordító gyászolókat, akik bizonyosan többször felidézték önmagukban: ma nem a halált, hanem a feltámadást ünnepeljük.
„Aki Kerny atyát ismerte, el tudja képzelni, milyenek lehettek egykor az Úr apostolai” – Beszélgetés Simonffy Erikával, a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületének tiszteletbeli elnökével a húsz éve elhunyt dr. Kerny Géza püspöki tanácsos, pápai káplán, linzi magyar lelkész és ausztriai magyar főlelkész felbecsülhetetlen érdemeiről
Kerny Géza atya 1912. szeptember 17-én született Budapesten. Hatéves volt, amikor rendőrtanácsos édesapját elveszítette. Özvegy édesanyja segítette, hogy középiskolai tanulmányai után a Budapesti Papnevelő Intézetben készüljön fel élethivatására. Már 14 éves korában bekapcsolódott a cserkészmozgalomba; 1933-ban mint cserkésztiszt vett részt a Gödöllői Világtalálkozón. 1935-ben az esztergomi bazilikában szentelték pappá. A Pázmány Péter Tudományegyetem elvégzése után teológiai doktorrá avatták. 1935-től 1943-ig kápláni szolgálatot teljesített Héderváron és Nyergesújfaluban. 1943 és 1950 között hittanár volt Budapesten a Patrona Hungariae Leánygimnáziumban. Miután 1950-ben Magyarországon a hitoktatást betiltották, attól kezdve egészen 1974-ig, külföldre távozásáig a Budapest-kőbányai Szent László-plébánián teljesített segédlelkészi szolgálatot. 1960-ban, pappá szentelésének 25. évfordulóján csak titokban tarthatta meg ezüstmiséjét. Mindezt és Kerny atya életének további alakulását Simonffy Erika, a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületének tiszteletbeli elnöke mondta el a Petőfi-programnak.
– Elnök asszony, hogyan került Kerny Géza atya 1974-ben Linzbe és milyen embernek ismerték meg őt?
– Kerny atya 1974-ben Ausztriába utazott, onnan Rómába, majd vissza Münchenbe. Mindszenty József bíboros, hercegprímás javaslatára helyezték Linzbe és dr. Franz Zauner linzi megyéspüspök kinevezte a felső-ausztriai magyarok lelkipásztorának. Hatvankét évesen, amikor az ember már nyugalomra vágyik, ő vállalta ezt a feladatot, s emellett annyi mindent még! Ellátta a Thalham-i és a Bad-Kreuzen-i táborokban élő menekültek lelki gondozását, nemcsak a magyarokét, hanem a kambodzsai, a vietnámi és a kínai menekültekét is. Utóbbiaknak ezer szóból álló szótárt szerkesztett, hogy könnyebben boldoguljanak a számukra igen nehéz német nyelvterületen. Végezte a tolmácsolást és a menekültek hivatalos ügyeinek intézését is. Kis fekete írógépén éjszakába nyúlóan kopogtatta a menedékjogi, lakás- és állásszerzési, majd a családösszevonási ügyekkel kapcsolatos kérvényeket. Hitoktatott, sok menekültet keresztelt meg, készített fel az elsőáldozásra, bérmálásra, sokak számára megteremtve ezzel a templomi esküvő hiányzó feltételeit. Legtöbbször gyalog járt – legfeljebb vonaton utazott –, hátizsákjában cipelte a miseruhát, a Bibliát, a könyveket, a gyermekeknek szánt almát és édességet, így látogatta az egymástól igen távol eső menekülttáborokat. Aki Kerny atyát ismerte, el tudja képzelni, hogy milyenek lehettek egykor az Úr apostolai.
– Úgy hallottam, Kerny atya azt vallotta, hogy Felső-Ausztriában nincsenek trianoni határok, és ennek megfelelően nagyon össze tudta fogni az itteni magyarságot.
– Pontosan így volt: mint jóságos atya tartotta össze a magyar menekülteket, függetlenül attól, hogy a Kárpát-medence melyik területéről érkeztek. Több magyar szervezetben is vállalt valamilyen feladatot: jelen volt a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületének vezetőségében, és tudása, felkészültsége alapján számos értékes irodalmi előadást tartott. A 80. sz. Árpád Cserkészcsapat Szervező Testületének elnöki tisztségét is vállalta a lelkivezetői teendők mellett. Kerny Géza atya sohasem a kényelmet kereste, hanem a szolgálatot, hogy a rábízott hívek jó pásztora lehessen. Áldozatkész apostoli munkájáért dr. Irányi László püspök kinevezte az ausztriai magyarok főlelkészének, a Szentszék pedig 1991. október 6-án pápai káplán (Msgr.) címet adományozott neki. 1992-ben óriási ünnepség keretében emlékeztünk meg a 80. születésnapjáról, 1995 júliusában pedig szintén méltó ünnepséget rendeztünk pappá szentelésének hatvanadik évfordulója, vagyis gyémántmiséje alkalmából.
Huszonegy évig volt Linzben – hatvankét éves korától nyolcvanhárom éves koráig –, és ez alatt egy nap szabadságot sem vett ki. Magyarországra is csak huszonegy év után, nyolcvanhárom éves korában vezetett el először az útja, amikor a paptársai meghívták Esztergomba hálaadó gyémántmiséjének bemutatására.
Kerny atyának a linzi Magyar Otthon jelentette a magyar hazát. Minden reggel azzal kezdte a napot, hogy 7 órakor misézett a kedvesnővéreknek. A nemzeti ünnepeket, a karácsonyt és a húsvétot is az otthonban töltötte.
– Elnök asszonynak a Hitünk és Kultúránk című, a linzi magyar egyházközség lapjában megjelent emlékező írásában olvastam, hogy Kerny atya örök nyugovóra is ott szenderült, a Magyar Otthonban.
– Bármilyen nagy volt a lelki ereje, megviselt, idős szervezete már nem bírta tovább, végre pihennie kellett, amire neki sohasem jutott ideje. Életének 83. és pappá szentelésének 60. évében, 1995. szeptember 8-ára virradó éjszaka álmában szólította magához a Mindenható. Kegyelmes volt vele a Jóisten: szenvedés nélkül halt meg, úgy ahogy kívánta, hogy ápolásával senkinek se legyen a terhére. A gyászmisét, amelyet dr. Vencser László, az idegennyelvű katolikus lelkészségek igazgatója szervezett, 1995. szeptember 15-én több különböző nemzetiségű pap koncelebrálta. A linzi Szent Martin-temetőben mintegy 200 hívő gyűlt össze, koporsója mellett díszőrséget állt a 80. sz. Árpád Cserkészcsapat. Kerny atya temetésén képviseltette magát a Linzi Egyházmegye püspöksége, a bécsi Magyar Nagykövetség, a Református és az Evangélikus Egyház, illetve az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége.
– Ön mióta él Linzben és hogyan lett a Felső-ausztriai Magyarok Kultúregyesületének elnöke?
– Harminchét évesen, 1971-ben kerültem Linzbe és mint a budapesti Szent Margit Gimnázium egykori diákja nagy örömmel hallottam, hogy az iskola kedvesnővérei közül mintegy huszonöten – köztük több volt tanárommal – a városban vannak. Akkor kerültek ide, amikor Mindszenty József hercegprímás letartóztatása után a szerzetesrendeket megszüntették. Mindig hozzájuk jártam szentmisére, hogy magyar szót halljak. Ott értesültem arról, hogy működik Linzben egy magyar egyesület, és hogy Kiss Mihály megalapította a 80. számú Árpád Cserkészcsapatot. A cserkészcsapatnak éppen egy gyors- és gépírni tudó jegyzőkönyvvezetőre volt szüksége, én pedig boldogan elvállaltam a feladatot, mert ott is magyar szót hallhattam. A kultúregyesületnek viszont pénztárosra volt szüksége, tehát oda is beléptem, így a cserkészetben és a kultúregyesületben is rögtön a vezetőségbe kerültem. 1987-ben az egyesület elnöke, az egyre idősebb és egyre több feladatot ellátó Balog atya engem javasolt az elnöki tisztségre, amit a közgyűlés el is fogadott. Húsz évig, 2007-ig, hetvenhárom éves koromig voltam az egyesület elnöke, titkára és pénztárosa egy személyben. Fábián László mérnök, az egyháztanács jelenlegi elnöke sokat segített a tanácsaival, a szeretetvendégség terén pedig a Törköly házaspárra számíthattam (ma is ők látják el ezt a feladatot). 2007-ben Tőkés Enikő vette át az elnöki tisztséget, akivel már jó néhány éve együtt dolgoztunk. Nagyon jólesett, amikor megajándékoztak a tiszteletbeli elnöki címmel… Amiben tudok, ma, nyolcvankét évesen is segítek nekik, amivel lehet, támogatom az egyesületet.
