Magyarságismereti órák a Temes megyei szórványban

Az eseményt a Bánságért Egyesület támogatta, szervezője a Gerhardinum igazgatója, Kocsik Zoltán volt, aki kérdésemre elmondta, hogy minden évben a Szórvány Napja alkalmából meg szoktak látogatni egy-egy magyar iskolát a környező bánsági szórványban. A kapcsolattartás természetesen sokkal gyakoribb, de a november 15-i Szórvány Napja egy olyan alkalom, amikor a magyar közösségek vezetői egymással tanácskozva, megemlékezve, újragondolják a szórvánnyal kapcsolatos teendőket és stratégiákat, beleértve az egyik legkiemeltebb cselekvési területet, az oktatást. Jómagam három vidéki helyszínre járok ki Temesvárról: Ótelekre, Végvárra és Lugosra. Mindhárom településen van még magyar tannyelvű oktatás általános iskolai szinten. Ótelek és Végvár falvak, míg Lugos egy nagy múltú, 35 ezer lakosú municípium, az egykori Krassó-Szörény vármegye székhelye, ahol nem is olyan rég még volt középiskolai szintű magyar oktatás, ami mára már csak a múlté, a csökkenő magyar anyanyelvű gyereklétszám és a magyar közösséget kedvezőtlenül érintő oktatáspolitikai átszervezések miatt.

Óteleken tartottam egy szórvány napi magyarságismereti vetített képes előadást a közös magyar identitás alapelemeiről, Magyarországról, annak történelméről és kultúrájáról, majd ezt követően Lőrincz Gyöngyi kolleginával átadtuk az ajándékokat, aminek a gyerekek és az óteleki pedagóguskollégák őszintén örültek. Jóleső érzés volt látni a gyerekek örömét, habár Ótelek is egy olyan helyszín, ami némi aggodalommal tölt el a helyi magyar közösség ügyével kapcsolatosan, hiszen 25-30 éve még négy-ötszöröse volt a jelenleginek a magyar gyerekek létszáma az iskolában. Ez a fogyási arány, néhány kivételtől eltekintve, a legtöbb Temes megyei helyszínen megfigyelhető. A rendszerváltás idején a Temes megyei magyarság aránya még meghaladta a 60 ezer főt, ami nem tűnik soknak például Bihar megyével összehasonlítva, de ha a mai statisztikát nézzük, akkor rögtön megértjük, miért aggódunk: ma alig éri el 20 ezret. Főbb okok között szerepel az elvándorlás, a természetes fogyás (kevesebb születés, több halálozás), továbbá, a szórványban élő magyarság esetében tetemes fogyást okoz az identitásvesztés, az önfeladás, aminek egyik fő oka a vegyes házasság, a vegyes kapcsolatokból, házasságokból származó gyerekek identitásának elrománosodása, a nyelvromlás, az anyanyelv elvesztése, amiben, közel egy évtizedes megfigyeléseim, tapasztalataim alapján a tévedés kockázata nélkül kijelenthetem, hogy a legtöbb esetben a magyar származású szülőfelet terheli a felelősség, nem a közösséget, és nem is az iskolákat, sőt a még megmaradt magyar tannyelvű (vagy tagozatú) iskolák tanárai, vezetősége, személyzete, mindent megtesz, még a lehetetlent is, hogy megtartsa, fejlessze a rájuk bízott magyar származású gyerekek magyar identitását és közösségi-szociális kompetenciáit. Történészként sokat hallottam, hogy a történelemben nincs olyan, hogy mi lett volna ha, holott ez a gyakran ismételt toposz hamis, nem igaz, ugyanis a „mi lett volna ha” a mára is érvényes; gondoljunk csak Trianonra, és azokra a politikusokra, aki ezért részben vagy elsősorban felelősek. „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem) Vagyis, nem vagyunk mindenhatóak, vannak emberi korlátaink, de a legtöbbet kell kihoznunk a lehetőségeinkből. A Petőfi Sándor Program is ilyen, egy misszió, egy küldetés, amely során sokszor találkozom nehéz, visszavető helyzetekkel, visszahúzó energiákkal, lemondó, kishitű emberekkel, hozzá nem értőktől származó alattomos, rosszindulatú kritikákkal, amelyek soha nem a tényleges, tartalmi munkát érintik. Munkámban, hitemben a nehézségek nem vetnek vissza, ellenkezőleg, inkább megerősítenek. Van értelme a szórványért dolgozni, személyes lemondásokat vállalni, mert csak így lehet esély a gyarapodásra, ha minél többen vagyunk, akik nem adjuk fel, és a magunk helyén, a magunk idejében megtesszük, amit lehet. 2016 óta ezért dolgozom a Program idején kívül is, mert hiszen a szórványért, a romániai őshonos magyar közösségekért már akkor megkezdtem a munkát, a személyes küldetést, az akadályok, a nehézségek között egyre erősödő, edződő hivatástudattal, mielőtt még a Petőfi Sándor Program létezéséről tudomást szerezhettem volna.

Akik most gyerekek és fiatalok, a következő évtizedekben itt a Bánságban, akárcsak a szomszédos Partiumban és Erdélyben, nagy feladatot és felelősséget kell magukra vállalniuk a magyar közösségek megmaradásért, gyarapodásáért, ezért kulcskérdés, hogyan neveljük és milyen oktatásban részesítjük őket, a felnövekvő ifjúságot. Bárki, aki ezen a területen aktív, akár tanár, szakpszichológus, gyógytornász, logopédus, népzenész, táncpedagógus vagy lelkész, vagy bármilyen más foglalkozású, olyan munkában vesz részt, olyan hivatásban elkötelezett, amely nemzeti közösségeink jövőjét készíti elő.

Temes megyei honismereti óráim során multimédiás eszközöket, digitális animációkat használok, bemutatom a magyar nemzeti szimbólumokat, gondosan válogatott filmjelenetek segítségével a gyerekek betekinthetnek a magyar történelem egy-egy szakaszába, Eger, Szigetvár és Drégely ostromát láthatják, megismerhetik a hős védőket, várkapitányokat, Dobó Istvánt, Zrínyi Miklóst és Szondi Györgyöt. Végváron és Óteleken a segédkező felső tagozatos diákok felolvasnak Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéből, szintúgy például Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. eposzából, vagy amikor Drégelyhez érünk, Arany János Szondi két apródja c. balladájából. Megismerik a magyar koronázási jelvényeket, a szent koronát, a jogart, az országalmát, a koronázási palástot, megértik, mit jelképeznek, és megnézik, hogyan zajlott egy királykoronázás az Árpád-korban a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikában. Bem tábornokot és Petőfi Sándort elkísérjük a segesvári csatába, ahol lélekben nemzeti színű szalagokkal átkötött koszorúkat helyezünk el a hős honvédek és szabadságharcosok emlékére a csatatéren.

Bejárjuk a magyar főváros főbb nevezetességeit, az Országházat és a belvárost, a Budai Várnegyedet, megnevezzük a Dunán átívelő hidakat, és a Hősök terén a Millenniumi emlékmű történelmi szoboralakjait. Megismerjük Magyarország és Erdély történelmi városait, Kolozsváron Mátyás király főtéri szobrától szülőházáig sétálunk, majd egész a középkori városfal maradványáig megyünk, ahol visszakanyarodunk a Farkas utcai református templomhoz. Imáink után lélekben feltöltekezve, kegyelettel lépünk a Házsongárdi temető sírjai, kriptái közé.

Ezeknek a hon- és magyarságismereti óráknak hiánypótló feladatuk van, hiszen a romániai tantervekből rendre kimarad a magyar történelem, így Erdély, Partium és a Bánság történelmének, a történeti valóságnak, az adott nemzeti közösségek civilizációs súlyának megfelelő bemutatása. Az irodalmi tantervek is hiányosak. Ami a magyarországi diákok számára közös tudáshalmaz, viszonyítási alap, az itt szórványban sok helyen hiányzik, vagy hiányos. Ilyen közegben, ahol még az erdélyi és partiumi magyar lakta városokat sem ismerik a gyerekek, nemhogy magát az anyaországot, csak aprólékos munkával, kitartással, türelemmel, konstans alkalmazkodással, és alapos szakmai felkészültséggel lehet eredményt elérni.

Ennek a munkának az egyik fontos eleme, hogy ki kell menni a helyszínekre, az emberek között kell mozogni, figyelni arra, mit mondanak, hogyan élnek, és hogy hogyan állnak a saját identitásukhoz. Van olyan régió, ahol az identitás alapja még mindig inkább a felekezeti hovatartozás, a beszélt nyelv lehet román, de ha például római katolikus az illető, és a neve is őrzi fonetikusan a magyar eredetet, akkor lehet következtetni, hogy magyar felmenői vannak, de ő már elvesztette a magyar identitását – és így már az utódai is. Ezt meg kell tanulni tiszteletben tartani, hiszen ez teljesen más, mint nálunk Magyarországon vagy Székelyföldön; itt gyakori a kettős vagy akár a hármas identitás is, vagy az identitások közötti átmenet, az identitásváltás, ami magyar szemszögből sokszor önfeladást jelent. Az is gyakori, hogy a magyar családneveket románul írják, románosítják, ab ovo az anyakönyvezéstől.

A magyarországi magyar identitás elemeit a legtöbb szórványban lévő régióban a helyi viszonyokhoz kell adaptálni, hiszen minden helyszínen erős a lokalitás, vagyis maga a helyi valóság, a helyi társadalmi környezet hétköznapi, rutinszerű valósága. Ez Székelyföldre is igaz, bár ott a magyar identitáson belüli sajátos identitásról beszélhetünk, ami bárhol a romániai szórványban előnyt, erősséget jelenthet. Ezt sok éves tapasztalat alapján írom. Ezért is szerencsés, ha romániai szórványba székely identitású, székely származású ösztöndíjasokat delegálnak, bár egy anyaországból vagy más külhoni régióból érkező (felvidéki, vajdasági, kárpátaljai) ösztöndíjas is ugyanúgy lehet eredményes, vagy adott esetben még eredményesebb, amennyiben felismeri ezeket az összetevőket, és be tudja illeszteni a munkájába. Végső soron sok múlik azon, ki milyen személyes kvalitásokkal végzi feladatait, ki mennyit tesz bele napi munkájába saját személyiségéből, tudásából, ugyanakkor áldozatvállalás, hit és kitartás nélkül a legjobb tudás, a legjobb szándék sem hozhat hosszútávon ható eredményeket.