Teljes szívvel hiszek abban, hogy örökségünket és hagyományainkat, legyenek azok bármilyen típusúak, ápolnunk kell. Nyelvünk, népi kultúránk, épített és szellemi örökségünk identitásunknak olyan alappilléreit képezik, amelyek szülőföldön való megmaradásunk legbiztosabb alapjait jelenthetik. Szándékosan használtam a feltételes módot, hiszen az örökség, különösen a szellemi örökség önmagában még nem több egy elvont fogalomnál, amely nem feltétlenül hordoz jövőt. Tartalommal, jövőképző erővel a tett, az örökség fenntartására irányuló cselekedet, azaz a tudatos döntés tölti meg. Az örökség igazi ereje akkor tör felszínre, ha az örökösök foglalkoznak a megörökölt anyagi és szellemi javakkal, kezdenek velük valamit, azaz élnek a megörökölt lehetőségekkel. Ez pedig cselekvést, tudatos döntést feltételez. Magába foglalja a fenntartás és a továbbadás gesztusait.
Vagyis ahhoz, hogy örökségünk megtartó erővel bírjon, nem elég tudnunk róla. Ismernünk és kutatnunk kell, személyes viszonyt kell kiépítenünk vele. Fel kell fognunk mélységeit, meg kell hódítanunk magaslatait, a szívünkbe kell fogadnunk. Időt kell szánnunk rá. De minden fáradtság, amit a megismerése érdekében vállalunk, minden gesztus, amivel örökségünk felé közelítünk, százszorosan, ezerszeresen hálálja meg a rászánt időt és energiát. Hiszen szüleink, nagyszüleink, déd-, ük- és szépszüleink, sok száz évvel ezelőtt élt őseink nyomdokában járva magunkat is megtalálhatjuk.
Az ember – gondolkodó lényként – múlt, jelen és jövő különös hármasságában él. Bölcs tanács, hogy Carpe diem!, azaz Élj a mában!, Élj a mának!, de ez nem jelenti, hogy függetleníthetjük magunkat a múlttól vagy a jövőtől. A jelen oly megfoghatatlan, annyira pillanatnyi, hogy létezésünk valójában múlt- és jövő-pillanatok egymásutánjából áll össze. A pillanat jelene egyetlen tizedmásodperc múlva már múlttá enyészik vagy nemesül. És csakis tőlünk függ, hogy elenyészik, avagy megnemesül... Az élet eme felfogásában a jelen nem több egyetlen láncszemnél az idő folyamatos, emberi mércével soha meg nem szűnő láncolatán, és mint időbe ágyazott létező, egyénként az ember is ugyanennyire pillanatnyi: jelene, élete csupán egyetlen pont egy végtelen vonalon. Az ember egyénként, személyként ugyanúgy része az időnek, mint maga a világ: születik, felnő, meghal. Vannak szülei, nagyszülei, és ideális esetben lesznek gyermekei és unokái. Egyéni létezése is része egy hosszú láncnak, amelyet az emlékezés fog egybe. Az emlékezés fogalma és gesztusa pedig szorosan összefügg az örökség fogalmával és tartalmával, hiszen az örökség az, ami összekapcsol bennünket az előttünk járókkal és az utánunk következőkkel. Emlékeink és örökségünk nélkül a semmiben lebegünk, az örök jelen állapotában, amely valójában egyfajta nem létezés, hiszen az időben nincs lenyomata.
Mindez talán kissé bonyolultnak és elvontnak tűnhet, de a lényeg nagyon könnyen összefoglalható: ha elveszítjük vagy elengedjük az örökségünket és a múltunkban rejlő tudást, a jövőnket hagyjuk semmivé foszlani. Ahogy a fa nem képes életben maradni gyökértelenül, úgy az ember sem. Ugyanakkor minél szilárdabbak a gyökereink, minél szilárdabban kapaszkodunk örökségünk éltető talajában, annál biztosabb jövőt építhetünk magunknak. Mert a múltunk tanít, a jó megteremtésére és a rossz elkerülésére egyaránt. De ahhoz, hogy élhessünk a múlt adta lehetőségekkel, valóban ismernünk kell azt, és egyben fontos, hogy ne ragadjunk meg a múltban. A jelenben kell élnünk, de tisztelve a múltat, az örökségünket, elődeink hagyatékát, hogy biztos jövőt építhessünk magunknak és az utánunk következő nemzedékeknek.
Amikor örökségről írok, elsősorban nem anyagi javakat értek alatta. Hisz örökség pl. az anyanyelvünk, a hagyományaink, a néptáncaink, a népzenénk, de a falvaink szélén álló romtemplomok is, vagy épp nagymamánk töltött káposzta receptje (feltéve, hogy annak tekintjük). Az örökség tehát nagyon sokféle lehet. És ami a legfontosabb, hogy egy olyan eleven lény, amely folyamatosan formálódik és átalakul. Ezért annyira fontos, hogy lehetőségeihez mérten mindenki részt vegyen közös örökségünk fenntartásában és formálásában. Hisz az örökség által képviselt múlt csakis rajtunk keresztül élhet tovább: ha a továbbadás láncolata megszűnik, az örökség is vele pusztul. Különösen igaz ez a szellemi örökségre, amely anyagi hordozó híján még inkább rászorul a továbbadás gesztusának fenntartó erejére. Ezért olyan fontosak a különböző örökség-ünnepek, ezért lenne szükség még több hagyomány- és örökségőrző programra. És ezért lenne különösen lényeges, hogy a legifjabb generációk is magukénak érezzék örökségüket, megtalálják közös örökségünk befogadásához és továbbadásához vezető sajátos útjukat. Hisz szilárd jövőt csak a múlt ismeretének alapjaira építhetünk az itt és mostban, a jelen megfoghatatlan pillanatában
A szöveg szerkesztett változata a 2019. október 19-én Marosfelfalun (Erdély, Románia), a XIII. Gyöngykoszorú Néptáncfesztiválon elhangzott megnyitó beszédemnek. Köszönöm a szervezők belém vetett bizalmát!
