Nagy-nagy szeretettel fogadták az együttest, és megtiszteltetésnek vettük, hogy magunkra ölthettük a kalotaszegi népviseletet. Ez a gesztus jelképesen hozzájárult ahhoz, hogy erre a hétvégére igazi kalotaszegi muzsikusoknak érezhessük magunkat. Mivel az egyesületnek van saját tánccsoportja, mertek nagyot álmodni, és azt kérni tőlünk, hogy ezúttal a bemutató táncukat had táncolják élő zenei kíséretre. Ezidáig csak felvételről szóló muzsikára volt lehetőségük ezt megtenni. Pályafutásuk alatt most először érezhették azt át, hogy milyen élő zenére táncolni, ahol állandó kapcsolatban lehetnek a zenekar tagjaival, és elég csak a tekintetükkel jelezni, ha azt szeretnék, hogy a zene ropogósabban, vagy komótosabban szóljon. Igazi élő kapcsolat zenész és táncos között, szórványból jött és szórványban élő magyar között, lélek és lélek között…. Kicsit tartottunk tőle, hogy mennyire lesznek megelégedve velünk, hiszen kárpátaljaiként visszatanulni egy kalotaszegi muzsikát nem olyan, mintha ezen nőttünk volna fel… Így a legnagyobb dicséret számunkra az volt, amikor az egyesület egyik tagja, Ambrus Erzsébet a zenénket hallva azt mondta: „Nyugodtan mondhatjátok magatokról, hogy kalotaszegi muzsikusok vagytok!” Nagy öröm volt ez számunkra, és nehéz lett volna nem észrevenni a csillogó tekintetet és az elégedett mosolyt a tánccsoport vezetője, Gál-Jankó Szabolcs szemében is. A zenész társaim is – Keresztúri József prímás, Czébely József nagybőgős, Bacsi Pál tangóharmonikás és Czébely Ilona táncoktató – szintén jól érezték magukat. Elbűvölte őket a táj szépsége, a kalotaszegi fafaragások, melyek majdnem minden ház valamely részén megtalálhatóak, a gyönyörű hímzések, a népviselet, és nem utolsó sorban a nagyon kedves és meleg fogadtatás.
A mulatságot azzal kezdtük, hogy minket zenészeket szekérre ültettek, és a csőszruhába öltözött fiatalok kíséretében feljártuk a falu összes utcáját, hogy kihirdessük az esti szüreti mulatságot. Útközben végig zenéltünk, a fiatalok pedig énekeltek. Népzenei táborokat kivéve nemigen hallottam még ennyi nótázó fiatalt, akik egymás után kérték és énekelték a nótákat. A ház előtti padokon üldögélő kíváncsi szemlélődőket és a járólekélőket pedig finom borral és kaláccsal kínálták.
A szekéren ülve és a brácsám vonóját hol gyorsabban, hol lassabban húzva, volt néha egy-egy pillanat, amikor nem tudtam hol is vagyok: én vagyok valahol máshol, és a csőszök vannak itthon, vagy én vagyok otthon, és a csőszök jöttek máshonnan? Hiszen az esemény ugyanaz mint Kárpátalján, mi is és ők is ugyanazok vagyunk, de az, hogy egy kárpátaljai és erdélyi szórványt egy közös ügy – a magyarság összetartása és a hagyományok ápolása – érdekében egy est erejéig egymásba gyúrtunk, az lélekemelő élmény volt. A felvonulást a Viski Bicskások koncertje követte, ahol a lélekmelengető érzések sorát tovább bővítette az, hogy lányom, Mónika volt a dalos pacsirtánk. Gyermekien tiszta és őszinte hangjával nem kis meglepetést okozott a zsobokiak számára, hiszen a lassan két hónapnyi ittlétünk alatt még nem volt alkalmuk őt énekelni hallani. A falu újonnan beiktatott lelkésze, Barta István Zsolt a mulatságot megelőző istentiszteleten háláját fejezte ki a zenekarnak, hogy olyan messziről eljöttek Zsobokra, hogy élő zenéjükkel tovább erősítsék a hagyományok megtartását. Hiszen így az idősebb korosztály is tovább maradhatott a mulatságon, így erősítve a kapcsolatot az idős és fiatal generáció között.
A koncert után a csőszök szintén élő muzsikaszóra vonultak be egy szüreti nótával, amit a kalotaszegi legényes, csárdás és szapora követett. Ezután következett a táncház, ahol a kisebbek részére dunántúli ugróst zenéltünk, a nagyobbak számára a viski és a szatmári tájegység táncaiból kínáltunk ízelítőt. A fiatalság pedig nem tudta megunni a kalotaszegi legényest, és hosszú perceken át, egymást követve járták, csak járták, és egyre csak járták… Véleményem szerint Zsobok azért tudta még megtartani magát színmagyarnak, mert foggal-körömmel ragaszkodik a szokásaihoz. Majdnem mindenkinek van népviselete. Nem egy-kettő, hanem egy-két szekrénnyi. Hiszen minden alkalomra más viseletet hordanak. És ezt az anyjuktól megöröklik lányaik, és azoktól majd azok lányai… Így nevelve bele a fiatalságba a hagyományok ápolásának szeretetét.
A táncház után hajnalig tartó mulatozás következett. A szabadtéren ez idő alatt minden idelátogató megkóstolhatta az erdélyi hagyományos miccset és finom házi bort. Tombola is volt, ahol rengeteg nyereményt sorsoltak ki, és gazdájára talált a szőlőből készült kis és nagy harang is.
Az egész esemény alatt végigkísért egy alapgondolat: mindez nem jöhetett volna létre a Petőfi Sándor Program nélkül, amiért óriási köszönet. Köszönet még a Viski Bicskásoknak, hogy egy ilyen hosszú és fárasztó utat megtettek annak érdekében, hogy részvételükkel emeljék az est színvonalát, és köszönet illeti a Zsobokért Kulturális Egyesület tagjait a nem kis szervezésért és a szívélyes fogadtatásért. Egy kedves ismerősöm, Bakkai Éva közösségi portálos bejegyzésében azt írta: „Téged Isten is Zsobokra küldött, nem csak a Petőfi Program!” Igen, ezt tapasztalom minden nap. Minden nap hálával van teli a szívem, hogy itt egy ilyen gyönyörű kalotaszegi környéken teljesíthetem szolgálatomat. És nem győzöm nap mint nap kifejezni hálámat Istennek azért, hogy ilyen csodálatosan tudja egyberendezni a láthatólag különálló szálakat, és hogy eszközéül választott a magyarság megmaradását segítő missziójához.
