A Várhegy tövében fekvő város, Versec magyarsága idén is megtartotta szokásos farsangi batyusbálját, hogy jókedvvel és vidámsággal közösen búcsúztassák el a telet.
A farsang eredete
A magyarság ünnepei, jeles napjai antik vallási, népi pogány és keresztény ünnepek összeolvadásából alakultak ki. Ezen ünnepek egyik fontos, meghatározó időszaka a farsang, amely – már csak hosszan tartó ideje és jeles népszokásai okán is – jelentős szerepet játszott népünk életében. Farsang január 6-tól, vagyis a vízkereszttől hamvazószerdáig, a nagyböjt beköszöntéig tartó ciklus.
A farsangi időszak kezdetét a legények vízkereszt estéjén kolompolással, csöngetéssel és nagy zajkeltéssel adták a faluközösség tudtára. Ezt a nagy lármázást ókori hagyománynak tekinthetjük, eredete a téli napfordulóval és ókori istenek ünnepeivel van összefüggésben.
Téli napforduló idején az ókorban a leghosszabb éjszakákon az emberek hangos kongatással, égő fáklyákkal és álarcban járták végig a települést, a sötétséget ijesztgetve igyekeztek a Nap segítségére lenni annak elűzésében. Amikor már hosszabbodtak a nappalok, örömünnepet ültek, ugyanis a Nap győzelmében a tél pusztulását látták. Ehhez szorosan kapcsolódott a vetés óitáliai istenének, Saturnusnak és Lupercusnak, a legelésző nyájak istenének ünnepe, mikor zenés felvonulásokat, nagy lakomákat csaptak és háziállatokat áldoztak fel. Ezek az ünnepek tartalmilag mind az újjászületést, a termékenységet, az új élet reményét fejezték ki.
A keresztény egyház az első ezredforduló idején a végidő várásban élt és azt tanította, hogy a világnak hamarosan vége lesz, így halálfélelem lett úrrá a népen. Amikor aztán ez nem következett be, a rémület átcsapott az ellenkező végletbe, a halál kigúnyolásába, féktelen mulatozásba. Ezekből a halál-paródiákból alakult ki a karnevál szokása az itáliai területeken, mely aztán különböző formákban az egész keresztény világban elterjedt.
Farsang a magyarság körében
Népszokásainkban a fent említett elemek mellett a szomszédos népek rítusai is hatottak, így keveredve kialakítottak egy sajátos, egyedi formát.
A magyarok népi farsangolásról már a 16. századból vannak adataink, melyek szintén mind a féktelen tobzódásról szólnak. Heltai Gáspár írja: „Mindjárást a mi Urunk Jézus Krisztus születésének napja után következik az ördögnek nagy ünnepe a regélő hét, ottan a farsang. Akkor isznak emberek, tobzódnak, lakoznak és külömb- külömbféle hiába való kölcségeket művelnek.”
Szokásaink egy része a termékenységet igyekezett biztosítani. Ilyen volt például a tuskóhúzás. A farsangi időszakban férjhez nem ment lányoknak egy fatörzset kellett végig húzni a falun (mondván, ha már az asszonyi élet terhét nem vették magukra), máshol az asszonyok egy ekét vonszoltak végig településükön, nagy hó idején mindezt a padláson tették meg. Ezeket a föld termékenysége érdekében végzett rituális szántás egy-egy változatának tekinthetjük. Ugyanígy a termésbőséget igyekeztek elérni a tavasz és tél küzdelmének megjelenítésével. Tél végén egy, a telet jelképező szalmabábut készítettek, amivel először birkóztak, majd a falu végén eltemették, elégették vagy éppen vízbe dobták. Ezzel is a tavasz, vagyis a termékenység győzelmét hirdették.
Farsang idején népünknél leginkább a népi játékok, az úgynevezett farsangosok domináltak. Ezek a dramatikus játékok nagyrészt a fonó(k)hoz kötődtek, mely egyébként is a mesélés, szórakozás és játék legfontosabb helyszíne volt a téli időszakban. A farsangi játékok aktív szereplői, az alakoskodók eredetileg kizárólag férfiak, elsősorban 16-20 éves legények lehettek, akik öltözeteiket a ház körül található anyagokból készítették és sokféle témát, alakot jelenítettek meg. Az egyik legkedveltebb az állatfarsangoló játék volt (medve, kecske, ló, bika, gólya), de gyakran feltűntek ismert zsánerfigurák (cigány, koldus, kupec, cipész, kovács), a halál-és boszorkányalakítók vagy éppen a szép farsangosok (betyár, csinos ifjú pár) is. Különösen érdekesek voltak a hosszú, több jelenetet bemutató, számos alakot szerepeltető dramatikus játékaink melyeket szabályszerű, komikus elemekkel tarkított párbeszédjei miatt akár népi színműnek is tarthatunk. Ilyenek voltak például a lakodalmi, betyár vagy halottas farsangolók.
A farsang végét is egy dramatikus játékkal, a farsang temetésével jelezték. Húshagyókedden vagy hamvazószerdán két összeborított teknőből vagy deszkából készült, lepedővel letakart koporsóval járták végig a legények a falut. A temetési menet többször megállt, hol egy helyen a papnak öltözött alakoskodó gúnyos szertatást mutatott be, máshol pedig a temetési menetből többen a koporsóra borulva siratást mímeltek, hogy végül a falun kívül jelképesen eltemették a telet jelképező koporsót.
A farsang rendszerint táncos mulatsággal, bállal ért véget, melyet aztán a nagyböjt időszaka váltott, minek ideje szigorú szabályozottságával már a húsvétra való testi-lelki felkészülésre irányult.
Ezerféle maskara perdült, fordult
A Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesület nagytermében gyűlt össze, a hagyományoknak megfelelően a város magyarságának apraja és nagyja. Az Egyesület tagsága Sárgarojtos a zsebkendője címmel vidám műsorral készült az összegyűlteknek. Először a gyermekek léptek a színpadra, akik moldvai táncokkal örvendeztették meg a közönséget.
Ezután a felnőttek következtek, akik egy énekszóval kísért vidám kis színművet adtak elő, amivel a régi idők dramatikus játékait idézték meg. Utoljára egy énekkel, tánccal és zenével kísért összeállítás következett, melyet a változatos, ötletes alakoskodók kavalkádja színesített. Az ünnepi műsort tombola és a maskarák díjazása követte.
Az este asztalok melletti evéssel, ivással, jókedvű beszélgetésekkel és nótaszóval zárult. Bár a fagyos, hideg napok még tartanak, a verseci magyarok mindent megtettek, hogy a telet elbúcsúztassák, így a várva várt tavasz már nem késlekedhet soká:
„Mert a farsang februárban
nagy örömet ünnepel,
múlik a tél, haja-huj,
s a tavasznak jönni kell!”
Felhasznált irodalom:
Heltai Gáspár: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus
Pálfalvi Zoltán: Farsang című versének részlete
Zentai Tünde: Farsangi népszokások Magyarországon
Ujváry Zoltán: Pogány istenektől karnevál hercegig. A farsang története
