Január 11-én, hétfőn a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémián gyülekeztek a lelkészek: a házigazda Pál László Kismartonból, Szabó Jenő Linz-Pöstlingbergből, Ilk Antal-József Alkovenből, Molnár Ottó Grácból, Holló István a szintén stájerországi Deutschlandsbergből, Hájtájer István a felső-karintiai Máltáról, Nagy-György Attila Innsbruckból, Varga János atya Bécsből, és eljött a német származású, Gyulafehérváron tanult Ghinari János is, aki a Temesvári Egyházmegyéből érkezett két évvel ezelőtt a Kismartoni Egyházmegyébe osztrák szolgálatra, de már többször misézett a felsőpulyai magyaroknak. A lelkészek már első este sort kerítettek egy igazán érdekes csoportos beszélgetésre. Az új résztvevők bemutatkoztak, és emlékek sora is előjött a múltból, különösen az elmúlt rendszer nehézségeinek romániai változatait hallgatták nagy érdeklődéssel a magyarországiak és a fiatalabb nemzedékhez tartozók.
Másnap reggel magam is lehetőséget kaptam, hogy kicsit bővebben szóljak a jelenlévőkhöz. Ebben mindenekelőtt köszönetet mondtam a lelkészeknek mindazért a tevékenységért és fáradozásért, amit Ausztriában a magyar megmaradásért tesznek, majd kértem őket, hogy érezzék a sajátjuknak az európai magyar katolikusok egyetlen nyomtatott lapját, az Életünket, hiszen az értük van és róluk szól. Mondandómat végül a Nemzetpolitikai Államtitkárság által meghirdetett Márton Áron-emlékévre és a készülő Márton Áron-nagyjátékfilmre való figyelemfelhívással zártam.
Ezt követően utunk a Martineumból a Szent Márton-templomba vezetett, ahol délelőtt 10 órakor Veres András szombathelyi megyéspüspök, a Magyar Püspöki Konferencia elnöke vezetésével a lelkészek – a Szent Márton-év első zarándokcsoportjaként – szentmisét mutattak be. Szentbeszédét a püspök atya azzal kezdte, hogy egy-egy szent közbenjárása segíthet bennünket abban, hogy növekedni tudjunk az életszentségben. „Szent Márton egy ilyen szent, aki 1700 év távlatából napjainkban is hatékony szent a számunkra. Nemcsak azért, mert Istennél sok kegyelmet el tud érni nekünk, hanem azért is, mert az életpéldája a mai embert is megragadja” – fogalmazott a püspök atya, majd kitért arra is, hogy Szent Márton rendkívül nagy gondot fordított papjaira, az egység ápolására és a lelkületük gazdagítására. „Szükségünk van ezekre a találkozókra, a közös imádságra, a közös Eucharisztia-ünneplésre, mert mi magunk is rászorulunk arra, hogy növekedjünk lélekben, hiszen csak így tudjuk a ránk bízottakat segíteni az életszentségben való növekedésben” – mondta, majd idézte egyik tanárának szavait, aki szerint egy szobában csak az a kályha képes melegíteni, amelyik melegebb, mint a szoba hőmérséklete. „Nagyon egyszerű bölcsesség, de igaz. Nekünk nagyobb lélekkel és lelkesedéssel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy másokat gazdagítani, lelkesíteni tudjunk” – tette hozzá a püspök atya. Szentbeszédét ezekkel a gondolatokkal zárta: „Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire szükségünk van egymásra, a papnak mennyire szüksége van a papi közösségre. Ezek a közösségek nemcsak gazdagítanak bennünket, hanem meg is tudnak menteni különböző bajoktól azáltal, hogy egymást segítjük. […] Ezt a szentmisét értetek ajánlom fel, akik misszióban működtök Ausztria különböző városaiban. Ezt a biztos elhatározást és tudatot, hogy mi egy közösséghez tartozunk, erősítse az Isten bennetek, és Szent Márton segítsen mindnyájatokat abban, hogy mindig tudjatok egymás felé nyitottak lenni, és tudjatok a békesség szerzőivé válni. Mert ha egy pap képtelen a saját közösségének békességet teremteni, akkor félő, hogy az annak a jele, hogy az ő szívében sincs béke. Viszont ha mi megtapasztaljuk Isten szeretetének a békéjét, az tud mások felé is békességszerző lenni. Kérjük Szent Márton segítségét, hogy ott, ahová a Gondviselés állított bennünket, tudjunk a békesség apostolai lenni.”
A szentmise végén a papok a Szent Márton-oltárnál elimádkozták közösen a Szent Márton Jubileumi Évre megfogalmazott imádságot, majd Schauermann János plébános körbevezette a csoportot a Szent Márton Látogatóközponton, onnan pedig a Brenner János Kollégiumba igyekeztünk, ahol Msgr. Császár István apát, általános helynök, a székesegyház plébánosa várt bennünket. Megtekintettük a kollégium kápolnáját, majd ugyancsak nagy érdeklődéssel időztünk el az Egyházmegyei Könyvtárban, Baranyai Martin tárlatvezető tájékoztatását hallgatva.
A székesegyházba az irgalmasság kapuján át léptünk be; ott rövid körültekintés, elmélkedés, imádkozás és a Boldogasszony anyánk eléneklése után a toronyba is felmentünk. A püspökségen elbúcsúztunk vendéglátóinktól – köztük Veres András püspök úrtól is –, és estére visszaértünk Kismartonba.
A kedd esti vacsorára és kiadós beszélgetésre csatlakozott a csoporthoz dr. Pintér Gábor pápai prelátus, a bécsi Apostoli Nunciatúra tanácsosa és Szomszéd Tamás, aki osztrák szolgálata mellett a bécsújhelyi és környéki magyarok lelkésze is.
A program a találkozó harmadik napján, január 13-án, szerdán délelőtt a kismartoni székesegyház és püspökség megtekintésével zárult.
„Mi nem szigetek vagyunk, nekünk fontos a közösség” – A résztvevők a találkozóról
Szabó Jenő atya Vas megyében, Pornóapátiban született. Világot járt, majd bécsi szolgálata után három és fél évvel ezelőtt került Linzbe, Pöstlingbergbe, Ausztria második legnagyobb zarándokhelyére. Kezdettől fogva részt vesz a kismartoni találkozókon.
– Azért tartom fontosnak ezt a találkozót, mert Ausztriában szolgáló, magyar származású papként érdekelnek a társaim. A Kismartonban létrejött közösségnek más a hangulata, mint a régebbieknek, a korosztály is közelebb áll hozzám. A programot is mindig úgy állítják össze, hogy tanulhatunk belőle, azon kívül, hogy érdekes. Jómagam, noha nem magyar plébánián dolgozom, gyakran találkozom és foglalkozom magyarokkal is, hiszen rendszeresen jönnek hozzánk magyar zarándokok, azok a helyi magyar családok pedig, akik tudnak rólam, felkeresnek szentgyónás, temetés végett. Minden évben temetek Ausztriában élő magyarokat is.
Az idei magyar papi találkozón érdekes volt számomra az, hogy az erdélyiek hogyan élték meg a kommunista időt, milyen tapasztalatokat szereztek abban a korszakban. Úgy, ahogy ezt az első esti beszélgetésben elmondták, máskor, máshol nemigen halljuk. Érdekes beszámoló volt, amit az ember eltárol magában…
*
Ilk Antal-József atya a Máramaros megyei Felsővisóban született, szatmári egyházmegyés papként került ki Ausztriába 1998-ban. A Linzi Egyházmegye Alkoven nevű egyházközségének a plébánosa. A négy éve újraindított magyar papi találkozókról mindössze egyszer hiányzott, betegség miatt.
– Minden évben szívesen jövök, ez jó alkalom, hogy találkozzam a kollégákkal és újra megtapasztaljam, hogy vagyunk egymásnak. A közösség nagyon sokat nyújt nekem. Őszintén beszélgetünk egymással, és mindig van egy kulturális része is a programnak, ami szintén gazdagító. Sokat tanulok ebből, ugyanakkor ki is kapcsolódom az ünnepek után. Osztrák plébánián dolgozom, de magyar hívekkel is van lelkipásztori kapcsolatom. Akik tudnak rólam, leggyakrabban szentgyónásra, lelki beszélgetésre jönnek el hozzám. Kereszteltem és eskettem is már magyar nyelven. Alkovenben sok magyar ápolónő van Felvidékről, Kassa környékéről, és amikor meghallják, hogy megszólalok magyarul, ez nekik nagyon sokat jelent.
Amióta itt vagyok – immár tizennyolcadik éve –, törekszem arra, hogy az osztrák híveim is megismerjék a magyar kultúrát és Magyarországot. Már jó néhány zarándoklatot szerveztem Pannonhalmára, Nyíregyházára, Máriapócsra, és ilyenkor a programban mindig nagy hangsúlyt kap a magyar zene, a magyar történelem, a magyar konyha. Hazatérésünk után egyszer-kétszer még találkozunk egy-egy estére, és még egyszer visszaidézzük az élményeket a fényképek alapján. Jó látni, hogy akik részt vesznek ezeken a zarándoklatokon, egészen megváltozik a véleményük Magyarországról.
Tóni atya számos magyar honfitársát segítette Felső-Ausztriában munkahelyhez és évente legalább két jelentős segélyszállítmányt közvetít a Kárpát-medence valamely magyarok lakta területére. Mindemellett gyakran megörvendezteti a magyar olvasókat írásaival; 2005-ben Ardai Attila szatmári püspöki vikáriussal közösen a százhúsz temetési beszédet tartalmazó, ...és ti is élni fogtok című könyvet is kiadatták.
*
Molnár Ottó atya a Vas megyei Magyarnádalján született, gyermekként ’56-ban került családjával Ausztriába. Káplánként, majd plébánosi és főlelkészi kinevezéssel összesen 23 évet töltött Franciaországban. 2009 őszétől Graz-Kalvarienberg plébánosa és magyar lelkész.
– Azért fontosak ezek a találkozók, mert általuk megismerjük vagy jobban megismerjük egymást, tudunk egymásról, mert különben valamennyien nagyon eltemetkezünk a mi kis világunkba. Még ha ugyanazt a kertet is műveljük, jó átnézni a kerítés túloldalára, hogy mit csinál a szomszéd.
Ebben az évben is mindarra, amit a központ (Róma) és az egyházmegye ajánl – például az irgalmasság éve –, valamiképpen fölhívom a figyelmet, persze szerény körülmények között, ha másképp nem, a prédikációban. Ami a programokat illeti, én a kitaposott utakat részesítem előnyben: nagyon szorgalmazom mindazt, ami már létezik, hogy ne csak azok vigyék tovább, akik elkezdték, hanem biztosított legyen az utánpótlás, ennek a lelkületnek a továbbadása is. E tekintetben a gráci magyarok kiemelt programja az augusztus végi gyalogos máriacelli zarándoklat. A törzstagok mellett mindig jönnek újak is, tehát amennyi lemorzsolódás, annyi föltöltődés is jellemzi. Ez egy jövő felé mutató, népszerű testi-lelkigyakorlat, és külön örülök annak, hogy magyarországiak is részt vesznek benne – így jó hidat-hídfőt képezünk az anyaország és Máriacell között.
*
Holló István atya Mátészalkán született. Az egyetemet Grácban végezte; tizenkettedik éve szolgál Ausztriában. A mintegy 10 ezer lakosú Deutschlandsberg és az ahhoz tartozó négy másik plébániaközösség lelkipásztori gondozását egy káplán segítségével látja el.
– A magyar papi találkozó számomra legfőképpen megerősítést nyújt. Mindannyian azt a célt szolgáljuk, és éppen ez tart össze minket: hogy szeretnénk az Ausztriában élő magyarokért, a magyar nyelvű imáért, hithirdetésért, istentiszteletekért, a magyar közösségekért valamit tenni, nyilván amennyire a lehetőségeink engedik. Nekem a magyar hívekkel majdhogynem csak és kizárólag a gráci egyházközségen keresztül van kapcsolatom, ahová Stájerország több egyházközségéből is eljönnek a hívek a heti magyar szentmisére. Egy-két család még kéri a házszentelés szertartását, és ez jó lehetőség, hogy legalább évente ezt a néhány családot meglátogassam. Deutschlandsbergben is sikerült egy-két magyar házaspárral felvennem a kapcsolatot, de ezt baráti szinten tartjuk fenn. A fiatalabb generáció, a 25–35 év közöttiek nagyobb részének más az egyházhoz való viszonya: külföldön sokkal inkább a maguk boldogulását keresik, mintsem az egyházzal való kapcsolatot, de azért baráti szinten is sokat el lehet elérni.
*
Hájtájer István atya Szatmárnémetiben született, pappá 2007. június 23-án szentelték. Jelenleg három évre szóló megbízás alapján szolgál a felső-karintiai Máltán.
– Ez a második alkalom, hogy részt veszek a magyar papi találkozón, két éve voltam először és most másodszor. Tavaly nem tudtam eljönni. Azért fontos ez számomra, mert a beszélgetések, a tapasztalatcsere megerősít engem. Más hasonló alkalom, lehetőség erre az év folyamán nincs. Magyar hívekkel Klagenfurtban természetesen találkozom, de ők hívek, nem lelkipásztorok, a papot pedig csak a pap ismeri, mert ő éli ugyanazt az életet. És mi nem szigetek vagyunk, én legalábbis nem sziget vagyok, nekem nagyon fontos a közösség, a papi közösség ápolása, mert ez megtartó erő. A találkozó értéke egyszerűen az, hogy találkozunk, megismerkedünk, együtt vagyunk. Nekem ez most is nagyon sokat jelentett.
*
Az erdélyi – marosvásárhelyi – születésű Nagy-György Attila atya három éve Dél-Tirolban szolgál német és olasz nyelvű pasztorációban, de az innsbrucki magyarok lelkigondozásának nagy részét is ő látja el. Először vett részt az ausztriai magyar lelkészek találkozóján.
– Az európai magyar lelkészek konferencia-találkozóin – Rómában, utóbb pedig a Stuttgart-közeli Wernauban, ahol előadást is tartottam – többekkel találkoztam már, néhányukat pedig már régebbről ismerem. A találkozó nekem felért egy lelkigyakorlattal. A szombathelyi szentmise, a püspök úr beszéde alatt végig azt éreztem, hogy ez valóban nekünk, a közösségnek, a magyarságnak szól. Kellenek az ilyen lelki töltekezések ahhoz, hogy tudjuk a papi munkánkat végezni ott, ahol vagyunk. Nagyon fontos időnként találkozni, egymás gondjait megismerni, mert ha ezeket megosztjuk egymással, akkor már közösen viseljük. És amit közösen viselünk, amiért együtt imádkozunk, ahhoz a kegyelem is megadatik. Vagy meg is oldódik a probléma, vagy megadatik a kegyelem, hogy tudjuk viselni azt a bizonyos keresztet, ami minden pasztorációs munkában van. A rekreációs esték is feltöltődések. Ezen kívül úgy érzem, hogy egyre jobban mélyülnek a barátságok is közöttünk. Nagyon hálás vagyok Pál Laci atyának, hogy megszervezi ezt a találkozót. Itt érződik, hogy testvérek vagyunk, hogy barátok vagyunk. Hogy nem vagyunk magunkra.
*
Varga János atya Budapesten született, ott tanult és szolgált egészen 2010 nyaráig, amikor is kinevezték a bécsi Pázmáneum rektorává. A magyar papi találkozókat ő is nagyon fontosnak tartja.
– Ezek a találkozók elsősorban a papi egység szempontjából fontosak, amit mindenhol, Magyarországon is, de itt a határon kívül és az itteni magyarság körében talán még inkább ápolnunk kell. Ezen kívül tanulunk is egymástól, látunk-hallunk dolgokat, megbeszéljük a tapasztalatokat. Az évi egy találkozó, akár ausztriai, akár európai magyar papok szintjén, nagyon szükséges. Sűrűbben talán nem tudnánk összejönni, ritkábban nem lenne jó, tehát ez így szerintem arányos. Hiányzott, amikor nem volt, és hiányozna, ha nem lenne.
Az idei találkozót nagyon tartalmasnak találtam, sok érdekes, szép, lelki és szellemi értéket nyújtott. Gazdagító és jó hangulatú volt, sok mindent meg tudtunk beszélni, egymás között jól éreztük magunkat. Engem mindig feltölt egy-egy ilyen találkozó és az idei is sokat adott.
*
Pál László atya, a rendezvény házigazdája a Hargita megyei Szentegyházán született, 2003 óta tevékenykedik a Kismartoni Egyházmegyében: Kismarton Szentgyörgy nevű városrészének plébánosa, püspöki helynök, kanonok, egyházmegyei bíró, az egyházmegyei bíróság vezetője.
– Valentiny Géza egykori ausztriai magyar főlelkész annak idején mindig összehívta Vízkereszt és az azt követő napra az Ausztriában működő magyar papokat. Mivel az ő lemondása után ez a találkozó hosszú éveken keresztül elmaradt, 2012-ben Vencser László tanár úr biztatására úgy döntöttem, hogy a hagyományt felelevenítem és folytatom. Az első évben mi is január 6-án gyűltünk össze és 7-én az ebéddel véget is ért a találkozó. Ezt nagyon rövidnek találtuk, úgy éreztük, legalább két este együtt kellene hogy legyen a társaság és azóta háromnaposra szervezzük a programot. Előadókat is hívunk mindig: első alkalommal Veres András püspök úr, másodszor a csornai premontrei apát, Fazakas Márton, azután Bognár István, a soproni Árpád-házi Szent Margit Plébánia plébánosa, idén pedig a szombathelyi Szent Márton-templom plébánosa, Schauermann János volt az előadónk. Minden alkalommal 10 és 14 között mozgott a résztvevők létszáma.
Azért szervezzük, hogy egymással találkozzunk, egymásról tudjunk, egymást megerősítsük, egymásnak a gondjairól beszéljünk. Veres András püspök úr is azt mondta az idei találkozón a szentmise előtt a sekrestyében, hogy ez csodálatos dolog és ne hagyjuk abba soha, szervezzük meg mindig ezeket a találkozókat.
A Kismartoni Egyházmegyének és a dómnak is Szent Márton a védőszentje, ezért Szent Márton napján, november 11-én mi is megnyitottuk a Szent Márton-évet. Ennek jegyében töltöttük idén a találkozó első napját Szombathelyen, Szent Márton szülővárosában. Azt hiszem, a zsúfolt program ellenére is szép, jó és tartalmas napunk volt.
Utóirat: „Tisztán élni annyi, mint szolgául szegődni a jóhoz”
A szombathelyi Szent Márton-templomban ünnepelt szentmisére a petofiprogram.hu Eseménynaptárában feltüntetett programelőzetes és szentmisére-hívás alapján eljött a legkedvesebb kortárs költőm, Balogh József özvegye, Anikó. Meglepett az érkezése, s az még inkább, hogy nem jött üres kézzel: megajándékozott egy tollal, amelybe a következő gondolatot gravírozták: „Tisztán élni annyi, mint szolgául szegődni a jóhoz” (Balogh József).
Sokadszorra hoztam el magammal Szombathelyről ezt a gondolatot, és most már a tollam is hirdeti. Ezt az összefoglalót is ezzel a Tollal írtam.
Kapcsolódó fényképgalériák:
Ausztriai magyar lelkészek Szombathelyen
- a Szent Márton Látogatóközpontban
