Az erdélyi Székelyudvarhelyen születtem. 

Két kézzel rajzoltam –  egyszerre. Anyukám titokban még mindig azt hiszi, hogy zseni vagyok. Csak annyira titok, hogy előszeretettel mondogatni is szokta. Apukám másfélszer körbejárta a földet és egyszer kizárt a lakásból, mert nem akartam elmenni valahová, miután a barátaim visszamondták – egyiket sem tudom eléggé megköszönni nekik. Másképp talán nem fognék bele olyan dolgokba, amik nem biztos, hogy sikerülnek, nem stoppoltam volna 9000 kilométert, hogy elmenjek az El Caminóra, nem írnék egyetlen sort sem, mikor kikosaraznak és nem rajzolnék semmit, ha unatkozom. Talán emiatt lettem örökmozgó, folytam bele mindennemű szervezői munkába, a végeláthatatlan önkénteskedésekbe, ez vezetett a fesztiválokhoz, a művészetekhez, a teatrológiai tanulmányaimhoz a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, a Kőrösi Program keretén belül Stuttgartba, majd a színházhoz, az oktatáshoz, és még sok minden máshoz – ez az én történetem.

A történetek bűvkörében éltem kiskoromtól – és élek most is. Meggyőződésem, hogy a beszélt nyelvünk maga az élő kultúra. A szövet, ami átjárja és összetartja a világunk. A PSP keretein belül tenni szeretnék azért, hogy megőrizzük, pontosabban élőnek megőrizzük a nyelvünk.

Büszke vagyok rá, hogy magyarul gondolkodhatok és mesélhetek.