Azt hiszem, kisgyerekkorom óta egyértelmű volt, hogy tanár lesz belőlem. Még iskolás korom előtt édesapám – aki az egyik közeli gimnáziumban tanított – bevitt egy-két órájára, és beülhettem a diákok közé a padba. Bár egy szót sem értettem a tananyagból, de életemben először ülhettem térdeplőszéken, így nagyon izgalmas volt minden perc. Ami azonban fontosabb, hogy láthatóan a többi gyerek is jól szórakozott az órán! Pedig úgy emlékszem, nekik rendes székük volt. Édesapámat minden diákja nagyon szerette, ezt még egy olyan csendes, sarokban ülő kislány is észrevette, mint én. Jól emlékszem a ballagó diákok szerenádjaira az ablakunk alatt, a vastapsra a tanár-diák programoknál, és a nevetésre az osztályteremben. Amikor pedig ezekre gondolok, csak az jár az eszemben, hogy egyszer én is olyan pedagógus akarok lenni, akinek nem ciki köszönni az utcán, akinek egyik órája sem unalmas, és akire évek múltán is szívesen gondolnak vissza a diákjai.

Az, hogy mit is szeretnék pontosan tanítani, csak később érett meg bennem. Mindig is vonzottak az idegen nyelvek, és gimnázium alatt az olasz órák voltak a kedvenceim. Mikor harmadéves voltam, az iskola részt vett egy programban, aminek köszönhetően anyanyelvi tanárok érkeztek hozzánk egy-egy tanévre. Ekkor csapott belém mint a villám: van egy nyelv, amit bármelyik másiknál jobban beszélek és szeretek, azt kell tanítanom. Innentől pedig már nem volt visszaút.

Bevallom, a katedra mellett színpadon is szeretek szerepelni. A szülővárosomban, Székesfehérvárott több diákszínpadnak is tagja voltam, részt vettem ünnepségeken, megemlékezéseken. Ezek a tapasztalatok nagyon sokat segítettek a személyiségem és az identitásom fejlesztésében, és remélem, hogy hasonló programok szervezésével is gyarapíthatom majd a befogadó közösség magyarsággal kapcsolatos élményeit.