Töltési munkálatok
„Titel és Dubovác között, Torontál- és Temesmegyékben, a Tisza és Duna balpartján mintegy 14 mértföld hosszuságban és 1/6 – 2 mértföld váltakozó szélességben terül el azon 154,790 hold 1480 négyzetöl fölbirtok, mely az „aldunai réti földek” elnevezés alatt ismeretes.”
Írja az 1883-ban kiadott emlékiratában Nagy György, al-dunai kormánybiztos, akinek talán a legmeghatározóbb szerep jutott az ármentesítés megvalósulásában. Egyben a legfontosabb forrása is ennek a kis összefoglalásnak.
A század közepéig ezek a réti földek mind parlagon hevertek, legfeljebb legeltetéssel származott belőlük haszon, mivel a Duna árterületén feküdtek. Elsőként 1865-ben a német-bánsági 12-dik határezred parancsnoksága rendelte el, hogy emeljenek töltést a terület köré. Ez azonban csak a munkáscsaládok odatelepítésével volt lehetséges, hiszen a „senkiföldjének” ármentesítésére nemigen találtak embert. Így jött létre a 335 családot számláló Rudolfsgnad (más néven Rezsőháza vagy Knićanin). A településen mind az ármentesítés, mind a földművelés annyira sikeres volt, hogy családok százait vonzotta a térségbe, így 1868-ban egy királyi határozat kimondta, hogy a réti földek fele a határőrvidéki községek tulajdonába kerül, a másik felét pedig a kincstár fogja betelepíteni. Ennek nyomán az alábbi telepes községek jöttek létre: Elisenheim (más néven Nagyerzsébetlak vagy Belo Blato), Gizellaheim, Albrechtsdorf, Königsdorf, Marienfeld, Ivánova és Gyurgyevo. A telepes családok között főleg német ajkúak voltak, kisebb számban magyarok (Albrechtsdorf), bolgárok (Ivánova, Gyurgyevó) és tótok (Marienfeld). Nekik azonban már sokkal inkább meggyűlt a bajuk a Dunával, mint rezsőházi elődjeiknek.
Ahogy korábban, a településeknek itt is önerőből kellett megoldani a töltésépítést, így konzorciumhoz folyamodtak, hogy a tőkealapot biztosítani tudják. A szerződéseket egy bizonyos Sorger Sámuellel és társaival kötötték meg, akik azonban maguk is tőkehiánnyal küzdöttek, így a munkálatok tyúklépésben haladtak. Mindeközben a telepesek földjeik felének használatával fizettek a szerződésért. Nagy György az írásában kiemeli, hogy a közösségek és a kincstár felelőtlen döntései együtt vezettek ahhoz, hogy a fent említett nyolc településből hét végül teljesen elpusztult a munkálatok alatt.
A lassú, hanyag munka ugyanis nem tudta a Duna útját állni, mikor az 1869-70 telén az addigi legmagasabb vízállását is meghaladta. Amikor pedig az így elmosott töltéseket újra próbálták építeni, a következő évben megint csak erős áradás söpörte el őket. A két tragédia után, 1873-ban szerződést bontottak a konzorciummal és ismét saját kezükbe vették földjeik védelmét. Ezt azonban ezúttal is meghiúsította a folyó, mivel 1876-ban ismét csak rekordot döntött a vízállás, és pár éven belül harmadszorra is lerombolta a telepesek házait és velük a reményüket. Miután még öt évig próbálták a romokból újjáéleszteni az egzisztenciájukat, a családok többségét (Marienfeld, Ivánova és Gyurgyevo kivételével) végül áttelepítették más községekbe.
Ekkor lépett színre Nagy György, aki akkor még szegedi jószágigazgatóként, hamar felismerte a terület gazdasági, pénzügyi és politikai előnyeit és ezek tudatában egy magyar határőrvidék létrehozását tűzte ki célul. A kincstár korábbi módszerét elvetve, nem a betelepített családokat akarta terhelni a munkálatok költségével, inkább a földek tulajdonosait kívánta társulatba szervezni, mely a kormány felügyeletével végezhetné el az ármentesítést. Ezt a kezdeményezést a pénzügyminiszter is támogatta, az 1882 februárjában megtartott birtokosi értekezlet, majd az ezt követő közgyűlés pedig megszavazta. Így jött létre május 22-én a Pancsova-kubini ármentesítő és belvizszabályozó-társulat, melynek legfőbb célja az volt, hogy lehetőleg még abban az évben megépítsék a töltést Pancsovától Kubinig (Kovin, azaz Kevevára), illetve a közeli vizek szabályozása, zsilipek és csatornák építése. A kivitelezésre a társulat az előzetes tervek alapján összesen 1.200.000 forint kölcsönt vett fel.
Az építkezés remekül haladt, még a novemberi esőzések alatt sem szünetelt, hiszen a csapadék miatt még nagyobb volt az áradásveszély és nem kockáztathatták, hogy ismét elölről kelljen kezdeni a töltést. A folyó vízszintje azonban egyre csak emelkedett és a társulat nem rendelkezett sem elég eszközzel, sem elég kubikossal, hogy védekezzen, sem elég pénze ahhoz, hogy ezeket a vállalkozótól megvegye, akinek viszont minden a rendelkezésére állt. A veszély közeledtével a minisztérium is felszólította a társulatot, hogy minden lehetséges módon akadályozza meg a betörést. Így Nagy György sürgönyzött a vállalkozás igazgatójának, melyben segítségét kérte és a költségek megtérítéséről biztosította. A katasztrófát így sikerült elhárítani, azonban az elszámolás összegében csak pár hónapnyi vizsgálat és barátságos tárgyalás után sikerült megegyezni.
A töltés végül közel 48 km hosszú, helytől függően 30-60 m széles és 3-5,5 méter magas lett. Minden pontján magasabb, mint az 1876-os vízállás.
Természetesen a mai napig töltés védi a településeket a környező vizektől. Sándoregyházán lakva hetente többször is alkalmam volt átkelni a védvonalon, hogy lesétálhassak a Duna partjáig, ám bevallom, akkor még nem igazán gondolkodtam el azon, mekkora erőfeszítés és mennyi áldozat árán épülhetett fel a töltés és annak köszönhetően az egész település.
