Kilenc hónapnyi Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjas munka után az a megtiszteltetés ért, hogy a 2019-20-as programévben a Petőfi Sándor Program keretében dolgozhatok tovább Kárpátalján. Sokakban felmerült a kérdés, hogy miért akar valaki egy sikeres és eredményekben gazdag év után Németországból Ukrajnába, egy jóléti államból egy háború sújtotta országba, Európa közepéről a keleti végekre menni. A válasz ott rejlik a kérdésben: más súlya van a magyarság ügyéért tett fáradozásoknak úgy, ha azt a többségi társadalom is támogatja, rendelkezésre állnak a megfelelő anyagi és emberi erőforrások, és más úgy, amikor a közösség számára a tét a magyar lét.

Kárpátalján jelenleg a tét a magyar lét és a megmaradás, ahol a helyi őshonos magyar közösség saját magán és a magyar állam támogatásán kívül a megmaradásért való mindennapi küzdelemben nem sok segítségre számíthat. A nehéz életkörülmények miatt sokan elvándorolnak, a fiatalokon kívül már a középkorú generáció tagjai is. A csökkenő magyar népességszám elkerülhetetlen velejárója, hogy a magyar nyelvi és kulturális tér is visszaszorul. Nem egyedi jelenséggel van itt dolgunk: az országhatárok és a nyelvhatárok egyre közelebb kerülnek egymáshoz az egész Kárpát-medencében. Mindezek a tendenciák nemzetpolitikai szempontból rendkívül kedvezőtlenül hangzanak, de lehet és kell is ellenük tenni.

Célom, hogy saját erőmhöz és képességeimhez mérten, immáron tapasztalt ösztöndíjasként kivegyem a részem a nyelv és a kultúra megmentésének nehéz, de szép és felelősségteljes feladatából. A németországi munkához hasonlóan oktatóként és közösségszervezőként a kárpátaljai fiatalok körében is szeretném elültetni anyanyelvünk, hagyományaink és kultúránk szeretetét, de a két nép párbeszédének jegyében szláv szomszédainknak is lehetőségük lesz megismerniük a magyar nyelv alapjait. Mindaddig, amíg a fiatalokat sikerül megszólítani, lesz remény a megmaradásra. És mindaddig, amíg van remény a megmaradásra, van értelme az érte vívott küzdelemnek is.