Szórványból szórványba

Kezdésként kérlek, engedj meg egy személyes kérdést. Nagyváradon születtél, most pedig négygyermekes anyaként Temesvár mellett élsz a férjeddel és két kisebbik gyermekeddel. Mindkét helyszínen városi szórványban él a magyarság, a 2011-es adatok szerint Nagyváradon 23% volt a magyarok aránya, Temesváron ennél jóval kevesebb. Milyen volt felnőni Váradon magyarként, és hogy éled meg a saját mindennapjaidat most, Temesváron?

Édesanyám és édesapám magyarnak és reformátusnak nevelt. Azt mondhatom, hogy – bár a gyermekkorom a ’89 előtti időszakban volt – boldog gyermekkort tudhatok magaménak. A családom megengedte azt, hogy gyerek legyek, de felelősségre is neveltek. Még hogyha szűkölködtünk is, valahogy az otthon megadta nekem a biztonságérzetet. Mindig is tudtam, hogy otthon szeretnek és elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok. Nehezebb időszak következett akkor, amikor a szüleim román nyelvű iskolába írattak. Édesanyám el is magyarázta, mikor nagyobb korban megkérdeztem, miért küldtek oda. Ő szegény lévén úgy érezte, hogy ebben az iskolában mindent meg tudnak nekem adni. Azt mondta, hogy nem tudta volna kifizetni a magánórákat, bár nem tudom, hogy erre valóban szükség lett volna-e. 12 évet tanultam a nagyváradi tanítóképzőben, és az ottani élmények magamba ivódtak, mert végül tanító néni lettem. Volt, amikor nehéz volt, mert olykor adódtak kellemetlen tapasztalataim. Egyszer az egyik osztálytársam azt kiabálta, hogy menjek „haza” Magyarországra, mert semmi helyem itt. Nem is az volt a fájdalmas, hogy ez megtörtént, hanem az, hogy a szüleim semmit nem tudtak tenni, hogy megvédjenek. Úgy oldottam meg magamban, hogy minden fájdalmamat mélyre elraktároztam, és azt választottam, hogy ezekről a kellemetlen élményekről nem is veszek tudomást. Mivel román nyelvű táborokba jártam, később azt választottam túlélési stratégiának, hogy akkor mondtam el, hogy magyar vagyok, amikor már éreztem, hogy elfogadnak. Ezeket az élményeket megosztottam szüleimmel, de ők mindig igyekeztek arra nevelni, hogy keressem meg magam körül a jó embereket, azokat, akik szeretik és értékelik a magyarokat. Bár az iskola román nyelvű volt, azt azért tudni kell, hogy otthon járt a magyar újság, néztük a magyar tévét, magyar könyvek voltak a házban. Fontos volt, hogy reformátusként konfirmáljak, s legyek hű vallásomhoz, hogy vállaljam fel bátran a magyarságom. Emlékszem, a Himnusznál minden szilveszterkor szépen vigyázzban álltunk, valahogy soha nem volt kérdés, hogy magyarok vagyunk.

Ami Temesvárt illeti, én férjhez jöttem ebbe a városba. Amikor ide kerültem, kerestem, hogy hova tartozom. A magyarságom itt először a férjemet, a családomat és a gyerekeimet jelentette. Miután a gyerekeink már 2-3 évesek lettek, azután kezdtünk templomba járni, mert hiányzott a református közösség. Először egy román falu román iskolájában voltam tanító néni, később magyar iskolában is tanítottam. Mivel a férjem élete újságíróként a magyar közösségről és a magyar közösség támogatásáról szólt, ezért a többi szépen lassan jött magától; ettől függetlenül sokáig tartott, míg azt mondhattam, hogy Temesvárra hazajövök. Az egyházon, az óvodán és az iskolán kívül, ahova a gyerekeink jártak, fontosak voltak a magyar rendezvények is. Ezek majd mindegyikén ott volt a férjem, így általa én is sok embert megismerhettem.

Miután Temesvárt már a sajátodnak érezted, milyen érzés volt visszalátogatni Nagyváradra?

Váradon van az a hely, ahol a teljes biztonságot érzem. Ismerem az utcákat, a házak gyermekkoromról mesélnek, ott vannak unokatestvéreim, gyermekkori barátnőim, a templomban talán még ismerősöket is találok. Valahogy ott magabiztosabban járok az utcán. Sokáig nem látogattam haza, de néha arról álmodozom, hogy ha nyugdíjas leszek, hazatérek.

Amikor szórványlétről beszélünk, az érzelmi tölteten túl elég gyakran elhangzanak a visszatérő motívumok, hasonlatok és metaforák. Mondok néhányat: a magyarságot ellepi a szláv, román, germán tenger (az eredeti herderi jóslat az egész magyarságra vonatkozott, de a magyar szórvány kapcsán is elő szokott kerülni). Vagy: a szórvány olyan, mint a terítőn a csipke (szélsőséges esetben: rojtos csipke). Ezek a nyelvi képek gyakran az elmúlás közelségét sugallják. Mit gondolsz, ezek a leírások inkább hasznosak vagy károsak a szórványközösségek számára?

Pszichológusként mindig azt mondom, hogy az a lényeg, mit látsz meg. Ha arra teszem a hangsúlyt, hogy valami rojtolódik, akkor nagyon elkeseredek, hiszen ez azt jelenti, hogy valami elmúlik, romlik, vége felé jár. Viszont ha azt nézem, hogy csipke, akkor azt már mondhatom, hogy az egy nagyon finom, különleges rész. Valami, amire nagyon kell vigyázni. Talán tényleg megérdemli a szórványközösség, hogy egy kicsit másként bánjanak vele, mert sokkal nehezebb megmaradni magyarnak a szórványban. Nemcsak energiából, munkából, hanem hitből is több kell. Visszatérve a csipkére mint nyelvi képre: szerintem ez elfogadható. Csak ne feledjük el, hogy erre a csipkére vigyázni kell, saját magunknak is. Ha pedig a szláv, román, germán tengerre gondolok, csak azt mondhatom, hogy nemcsak a mennyiség számít, hanem a minőség is. S ha a célunk hajózni a tengeren, megtaláljuk a megoldást, együttműködve, csapatban. Csak akkor veszünk el, merülünk alá, ha hagyjuk magunkat. Semmi nem történik meg az életünkben a mi engedélyünk nélkül.

Szociálpszichológiai alaptétel, hogy bizonyos csoporttagságaink annyira fontosak számunkra, hogy a saját magunkról alkotott kép alapvető részévé válnak. Ha az egyén és a csoport viszonyát nézzük szórványközösségekben, hogyan és mennyiben befolyásolhatja a szórványlét mint csoportélmény a személyiségfejlődést?

Kezdjük talán ott, hogy az első csoport, amelyben fejlődünk, az a család. Az első énképünk itt alakul ki. Ha bátorító a családi környezetem, s azt hallom magamról a családban, hogy okos, kitartó, szorgalmas gyermek vagyok, akkor azzá is válok. Ha viszont elnyomó, függővé tevő, elbátortalanító környezetben élek, és azt a visszajelzést kapom magamról, hogy komolytalan, léha, lusta valaki vagyok, akkor nagy valószínűséggel azzá is fogok válni. S ehhez az általam kialakított képhez fogom a viselkedésemet alakítani a tágabb csoportjaimban: az óvodában, az iskolában, vagy más szórványcsoportban, amelybe belépek. Fontos, hogyan néznek rám, mit látnak bennem. Hogy nyitottak-e a megismerésemre, vagy sem. Hogy elvárásokkal fogadnak-e, vagy talán előítéletekkel. Ilyen értelemben a csoport visszajelzéseinek komoly hatása van, szórványban pedig különösen. Úgy érzem, hogy kötelességünk egymást támogatni – a visszajelzések szintjén is. Hasznos lenne elkerülni a kritizálást, az ellenségeskedést, mert ez a közösség elsorvadásához, felbomlásához vezethet. Fejlődő szórványközösség akkor alakulhat ki, ha a tagjai optimistán, türelmesen, egymással együttműködve oldják meg feladataikat, problémáikat, ha mernek vitázni, megbeszélik kudarcaikat, tanulnak hibáikból, új stratégiákat dolgoznak ki, s bátran néznek a jövő felé. Fontos egymás megismerése, elfogadása, egymás értékeinek elismerése, s minden tag bátorítása, hogy a közösség részévé váljon tudásához és képességeihez mérten.

Mit gondolsz, hogyan lehetne erősíteni a kisebbségi és szórványlét presztízsén? Mit lehet tenni a stigmatizáltság élménye ellen, hogy az egyén egy szórványközösség tagjaként ne érezze rosszul magát a bőrében?

Először is tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy értékesek, egyediek. Minden ember egyenértékű, senki sem értékesebb, mint a másik, a hatalma, a vagyona, származása, vallási hovatartozása vagy fizikai adottságai miatt. Itt is szeretnék arra utalni, hogy minden otthon kezdődik. Vajon megtanítom-e a gyermekemnek, hogy ő egyenlő a másikkal, s én szülőként elfogadom-e olyannak, amilyen? De említhetném az iskola szerepét is. Ha otthon és az iskolában megtanulja a gyerek, hogy magyarként ő nem kevesebb, mint más, ugyanannyi joggal, lehetőséggel rendelkezik, akkor egyenrangúként is fog viselkedni. Az élet nehézségei próbára teszik a közösségi érzés minőségét, erősségét. Akkor alakul ki az összetartozás érzése, erős kapcsolódás a közösséghez, ha magabiztosak vagyunk, bízunk képességeinkben, ha egyenértékűnek érezzük magunkat és biztosnak értékeljük pozícióinkat.

El szoktam gondolkodni magán a kisebbség szón is, mit gondolnak, mit éreznek az emberek ezzel kapcsolatban. Ez a szó rögtön a kisebbségi érzést juttatja eszembe, mely lehet egészséges is, ha az emberek céljainak a megvalósításához, az energiáinak, képességeinek a kamatoztatására késztet, s az egyén fejlődését segíti elő.

Ha ez a kisebbségi érzés komplexussá alakul át, meg van adva a lehetőség a túlkompenzálásra, s cselekedeteivel az egyén magának, családjának, vagy közösségének árthat, például szélsőséges magatartással. Ezért tartom fontosnak az egyénértékűség érzésének a fejlesztését, mert ez előfeltétele egy erős közösség kialakításának és fejlesztésének. 

Akár csoportokról, akár egyénekről beszélünk, akarva-akaratlanul összehasonlítjuk magunkat más egyénekkel és csoportokkal. Ez egyaránt szülhet frusztrációt és megelégedést is. Profitálhat valamit abból egy szórványközösség, ha a többségi társadalomhoz hasonlítja magát?

Attól függ, hogy, mi az összehasonlítás célja, de általában ez az összehasonlítgatósdi nem szokott jóra vezetni. Ismét szeretnék utalni a családra. A gyermekek összehasonlítása konfliktusokhoz, hatalmi harcokhoz vezet. A gyermekek versengeni fognak egymással a szülő szeretetéért, elismeréséért, folytatják ezt a többi közösségben is: az óvodában, az iskolában – s életérzéssé alakul a stressz, a szorongás, az elkeseredettség, a féltékenység: ezt nem ajánlom senkinek. Ugyanez történik a közösségekkel is: az összehasonlítás konfliktusokat, ellenségeskedést szül. Persze, mai társadalmunk egy versenyre épülő társadalom (ami nem feltétlenül jó), s ha már ez a valóság, próbáljuk kihozni ebből a legjobbat. Mikor összehasonlításra kerül sor, igyekezzünk tanulni a másiktól, észrevenni benne a jót, az értéket, képességeit, sikereit, s ez hasznos lehet közösségeinknek. Maximálisan akkor profitálhatunk az összehasonlításból, ha megértéssel, kíváncsisággal és érdeklődéssel fordulunk a másik csoporthoz.

Említetted, hogy korábban tanítottál falun is, ami eszembe juttatja, hogy a magyar szórványszigetek között is sajátos kapcsolat van. Ha Temesvárt nézzük, akkor többen aggódnak amiatt, hogy a város elszipkázza a környékbeli falvak magyar lakosságát, ami Temesvárt ugyan erősíti, de a falusi közösségeket gyengíti. Hogyan látod a megyén belüli belső migráció helyzetét és annak hatását a forrás- és célközösségekre?

A válasz részben összefügg az előzőekkel, hiszen megint csak nagy szerepe van a már többször említett elsődleges és másodlagos szocializációs színtereknek, illetve az ezekben elsajátított értékrendnek. Ha a gyerek azt látja, hogy a falusi életnek nincsen becsülete, akkor előbb-utóbb menekülni fog onnan. Több szakmára is utalhatnék, aminek szerintem nincs a helyén a társadalmi megbecsültsége, de ezek nem mai keletű berögződések. Meg kellene tanulnunk kicsit jobban elismerni egymást, és meg kellene tanítani a gyerekeinknek, hogy mik a valódi értékek: tisztelet, becsületesség, felelősségérzet, munkaszeretet, emberszeretet, szabályok betartása, önazonosság, hozzájárulás a közösség fejlődéséhez.

Ha már ennyiszer szó esett a szocializációs színterekről, kár lenne említés nélkül hagyni, hogy a temesvári családok jelentős része vegyes házasságban él. Felépíthetnek a vegyes házasságokból származó gyerekek egy belső feszültségek nélküli kettős identitást?

A feszültség nélküli identitás kialakítása embert próbáló feladat. Olyan környéken, ahol a többnyelvűség a jellemző, még nehezebb, hisz hatványozottan adott a fájdalmak, konfliktusok, sértések, traumák lehetősége. A kettős identitás megnehezítheti az egyén életét, hisz döntéseiben még egy szempontot (anyanyelv, iskola stb.) kell figyelembe vennie, s lehet, hogy választási helyzetbe kerül, vagy lemondásra lesz késztetve. A lemondás veszteséget, fájdalmat, traumát okozhat. S ez öröklődhet több generáción át. Amit tehetünk, egyén és közösség egyaránt, hogy legyünk nyitottak, elfogadók, kerüljük az ítélkezést mások felett, megértéssel forduljunk egymáshoz, értékként beszéljünk nyelvünkről, szokásainkról, kultúránkról, őszintén akarjuk megismertetni ezeket tágabb közösségünkkel. Törekedjünk, hogy mindenki kellemes érzéseket éljen meg rendezvényeinken, tudatosítsa, hogy magyarnak lenni jó, magyar közösségben lenni jó, s akkor reménykedhetünk, hogy azok is, akik eltávolodtak, előbb vagy utóbb, felnőttkorban visszatérnek a magyar gyökerekhez.