A temesvári Új Ezredév Református Központ, ami a magyar nyelvterület egyik legnagyobb protestáns kulturális és közösségi tere – tervezte Makovecz Imre, Kossuth- és Ybl Miklós-díjas magyar építész – antikváriumi értékű, bánsági kötődésű könyvtári örökségek gondozását, szakszerű kezelését, tárolását vállalta magára, amely nagy odafigyelést és olvasottságot igénylő feladatban az elmúlt négy és fél hónapban jómagam is aktívan részt vettem, mint a Petőfi Sándor Program Temesváron szolgálatot teljesítő ösztöndíjasa.
A tetemes mennyiségű és nagy szellemi értékű könyvanyag olyan híres temesvári születésű írók, tudósok, értelmiségiek hagyatékát vette át, mint például Méliusz József erdélyi író, költő, műfordító, vagy Toró Tibor fizikus (1931–2010), aki Énlakán, kedvenc udvarhelyszéki községemben született, és a székelyudvarhelyi református kollégiumban végzett, majd egyetemi, tudományos és oktatói munkája Temesvárhoz kötötte. Jelentős tudománytörténeti eredményei közé tartozik Bolyai János életművének és tudományos eredményeinek elhelyezése az egyetemes fizikatörténet kontextusában. Fia, Toró T. Tibor (1957), temesvári magyar fizikus, politikus, akit személyesen is megismerhettem temesvári szolgálatom ideje alatt. Továbbá olyan írók és történelemfordító személyiségek munkáit is megtaláljuk a könyvek között, mint Mandics György és Tőkés László.
Mandics György regénytrilógiában dolgozta fel az 1989-es temesvári forradalom résztvevőjeként szerzett élményeit: Temesvári Golgota: 1. Megfeszítés sortűzzel; 2. Harmadnapra feltámadva; 3. Júdáscsók a forradalomnak (1991). Tőkés László Temesvár ostroma 1989 című könyvében a következőképpen ír a korabeli kilátástalan társadalmi és politikai helyzetről, amely őt magát és környezetét olyan próba elé állította, amit azóta a magyar és a román történelem egyik nagyon fontos, sorsfordító fejezeteként ismerünk:
„Amikor dési üldöztetésem és a papságból való erőszakos eltávolításom válságos időszaka (1983–1986) után politikai meggondolásból újra álláshoz juttattak Temesváron (1986), magamban megfogadtam, hogy innen valaha is csak erőnek erejével távozom, s többé nem engedek a főpapi-állami önkénynek. Jól sejtettem: két év múlva (1988) Temesváron is kezdetét vette az az összehangolt (hivatalos) egyházi-politikai hajsza, amely végül is a megrázó romániai változások eseményeibe torkollott (1989). Előérzetem és feltett szándékom beteljesedett: valóságos ostrom zajlott kilenc hónapon keresztül – áprilistól decemberig – gyülekezetünk, személyem és családom ellen, míg végre a rendszer bukása meghozta a teljes felmentést nemcsak egyházunk, hanem az egész ország népe számára. Temesvár erős várnak bizonyult. Isten az erőtlenek erejét használta fel a szabadításra. Harcom – a látszat ellenére – nem volt magányos. Temesváron együtt harcolt lelkipásztor és gyülekezet. És viaskodott az Úr érettünk. Hónapokon keresztül minden istentisztelet rendhagyó békés tüntetés volt a jogtipró egyházi és állami hatalmasságok ellen. Ebbe a mozgalommá szélesedő békés harcba kapcsolódott be fokozatosan a sokvallású és nemzetiségű város közvéleménye, és sietett támogatására a magyarországi és nemzetközi nyilvánosság.”
A könyvek átnézése, rendezése során több ezer kötet megfordult a kezemben, amelyek jelentős részébe beleolvastam, vagy már eleve olvastam életem korábbi korszakaiban, például a fontosabb magyar és világirodalmi műveket (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Bulgakov, Proust, Thackeray, Ibsen, Kosztolányi, Krúdy, Mikszáth, Móricz stb.). De minden kiadvány közül számomra a legmegrázóbb a Temesvári Forradalom 20. évfordulójára 2009-ben kiadott román és angol nyelvű album volt, amelyben olyan, az áldozatokról és sebesültekről készült fekete-fehér fotókat és leírásokat találtam, amelyeket máshol nem láthattam, nem olvashattam. Amikor láttam az azonosításra kihantolt, kiterített áldozatokat – köztük gyermekeket, post mortem újszülöttet, akit az anya halálos sebesülése után nem tudtak időben kiemelni, megmenteni, terhes kismamát, középiskolás és egyetemista korú fiatalokat –, nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Sírtam, mintha csak ott lettem volna. (1989–90 fordulóján még általános iskolás voltam, végzős, nyolcadikos, 13–14 éves, és a magyar köztelevízió adásán, illetve a korabeli Népszabadságot és más napi sajtót olvasva élénk érdeklődéssel követtem az eseményeket szülővárosomból, Fehérgyarmatról, amely a román határhoz közel, 25 km-re helyezkedik el; a legközelebbi romániai nagyváros, Szatmárnémeti, 35 km.)
A Monarchia utolsó évtizedeiből származó magyar és német anyanyelvű (de magyar identitású) temesvári családok hagyatékából kikerült könyvek között találtam olyan díszes kiadványokat is, mint például az 1848–49-es honvédalbumok (1868-ból), vagy az 1896-ban kiadott, de az 1900-as párizsi világkiállításra is újranyomott, négynyelvű (magyar, német, francia, angol) Magyarország című album, amelyben a millenniumi Magyarországot mutatták be látványos fotók és metszetek kíséretében. Ennek tartalma is igazolta számomra, hogy a korabeli történelmi tudatban még élénken élt az 1848–49-es erdélyi vérengzés emléke (Nagyenyed, Zalatna, Verespatak, Abrudbánya és más közép-erdélyi települések tragédiái), hiszen a kiadvány külön fejezetben foglalkozott ezekkel az eseményekkel.
Röviden az Új Ezredév Református Központról: a temesvári reformátusságban 1989 utolsó hónapjaiban merült fel, majdnem száz év után ismét komolyabban a templomépítés gondolata. A Tőkés László ügyével szolidaritást vállaló egyháztagok, akik lelkipásztoruk vezetésével ellenálltak a kommunista szolgálatba szegődött püspöki önkénnyel szemben, egyszerre érezték maguk mögött nemcsak a reformátusok és a magyarok, hanem a város román ajkú többségének és más felekezeteknek a támogatását is. A szimpátiatüntetés diktatúraellenes népfelkelésbe torkollott. A „conducător” megbukott, a város föllélegzett, és szárnyra keltek a református álmok is.
1996-ban az akkori városvezetés telket adományozott az egyháznak. Makovecz Imre világhírű építész elkészítette a szimmetrikus épületegyüttes látványterveit. 1999 tavaszán Gazda István lelkipásztor vezetésével megalakult az Új Ezredév Egyházközség, amelynek presbitériuma fölvállalta a nagyszabású terv megvalósítását. A hívek egy emberként álltak a kezdeményezés mögé: munkával, adományokkal és imádsággal szolgálták a közös ügyet. Ugyanezt tették más felekezetek hívei is. Az egyházközség mindvégig maga mögött tudhatta Tőkés László püspök támogatását. A közösség több eszközt is megragadott: például képzőművészeti aukciókat szerveztek, ahol magyar és román művészek felajánlott alkotásai kerültek értékesítésre.
2019. december 15-i ünnepélyes avatás után a gyülekezet megérkezhetett végleges otthonába, a templomba. A templomhajó a körkarzattal együtt 500 személyt képes befogadni. A templommal párhuzamosan épült az orgona is Sándor Péter csíkszentsimoni orgonaépítő mester műhelyében. A 25 regiszteres, két játszóasztalos hangszer Temesvár egyetlen mechanikus orgonája. Az istentiszteleteken Viorel Ciurtin orgonaművész szolgál kántorként, de a közösség reméli, hogy minél több orgonahangversenynek is helyet adhat a templom ebben a különleges hangulatú épületegyüttesben. Az épületegyütteshez panzió, irodák, kiállítótermek, konferenciatermek, tanácsterem, kamarakoncerterem, rendezvényterem, klubterem, könyvtár és étterem is tartozik.
