Az első állomás Búzásbocsárd volt, ahol a félnapos buszozás utána egyből egy ötven perces műsorral indítottak, de a bocsárdiak nem voltak hálatlanok, elszállásoltak mindenkit, elhalmozták őket étellel, itallal, s minden földi jóval.
Másnap délelőtt minket is megtiszteltek Gyulafehérváron, ahol a Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum általános iskolájában mutatták be az elmúlt évben tanult táncokat. A gyerekek nagyon élvezték a előadást, az ötven percig tartó műsor alatt végig örömtől csillogó, tágra nyílt szemeket láttam, aminek szívből örültem. Amikor már mindenki azt hitte, hogy vége a műsornak, váratlan fordulat következett be. Arra lettem figyelmes, hogy a “Vissza! Vissza!” szavakból szépen lassan “Balázs! Balázs!” lett. Így tehát a közönség nyomására nekem is táncolnom kellett valamit. Ez igazán megható pillanat volt, egyáltalán nem számítottam rá, de természetesen nagyon örültem neki. Gyorsan ki is kértem a pontozót és a fiúkkal ráadásként eljártuk a férfitáncot, ami egyébként pont Maros-Küküllő vidékére jellemző. Ezt követően már tényleg véget ért a műsor, így aztán átvonulhattunk a szomszédban lévő Szent Ferenc Alapítványhoz, ahol finom ebéddel várták a vendégeket.
Ez a nap itt még nem ért véget, ugyanis Gyulafehérvárról nem lehet csak úgy, egyszerűen továbbutazni. Ha itt jár az ember, mindenképp fel kell keresnie valakit, aki elmeséli Gyulafehérvár történetét, a gyulefehérvári római katolikus érsekség és a Székesegyház egykori és mai jelentőségét. Mi Kónya Tibor (Tibibá’) iskolalelkész személyében találtunk emberünkre, aki nagyon lényegre törően és figyelemfelkeltően mesélt nekünk Erdély történelmi központjáról.
A együttes további útjára jómagam is csatlakoztam, s Tibibá’ kalauzolásával végigjártunk néhány falut az Erdélyi Hegyalján, melyek a legsúlyosabban szenvedték el a ‘49-es erdélyi vérengzéseket, s melynek eredményeképpen teljesen megváltozott a környék etnikai összetétele a románság javára. Többek között jártunk Sárdon, Magyarigenben, Borosbocsárdon, Boroskrakkón. A szomorú és egyben hátborzongató történetek után vissza kellett térnünk a jókedvhez, mivel a székelykocsárdiak még kíváncsiak voltak a Bartók Táncegyüttes műsorára. Nem is kellett csalódniuk, s hálájuk jeléül remek vacsorával vendégeltek meg minket. Innen már Nagyenyed volt a cél, ahol a szállásunk elfoglalása után hajnalig tartó táncház vette kezdetét a Svájci Házban.
A következő nap egyéb megpróbáltatásoknak voltak kitéve végtagjaink: meg kellett másznunk a Torockó fölé magasló Székely-követ, illetve a torockószentgyörgyi várat sem hagyhattuk ki. A sziklás hegyoldal nem fogott ki a bartókosokon, még egy legényesre is maradt energia a Székely-kő tetején. Bár a Tordatúrra vezető buszozás alatt mindenki kidőlt, a vacsora után visszatérve Enyedre mégis belefért egy táncház az estébe.
A vasárnap istentisztelettel kezdődött a vártemplomban, ami után Nagyenyedről is többet megtudhattunk házigazdánk, Kónya Tibor által. Ebéd után pedig elindultunk az utolsó helyszínre, a néptáncosok körében jól ismert Magyarlapádra. Sokan először jártak itt, viszont táncait vígan járják az együttes tagjai, s a lapádi népdalokról sem szoktunk megfeledkezni, ha nagy össznépi éneklésre kerül sor a táncosokkal. A fogadtatásra itt sem kellett panaszkodnunk. Borból, muzsikából nem volt hiány, aki akart, még lovagolhatott is. Saját magunk készíthettünk kürtőskalácsot teljesen hagyományos módon, a Turzai Sári néni koordinálásával. Mindezek után következett a műsor, a bográcsgulyás, illetve a táncház, amelyen a lapádi Pirospántlikás zenekar húzta.
Az együttes fizikailag fáradtan, de lelkiekben feltöltődve az éj leple alatt visszaindult Budapestre.
