Amikor 1977 februárjában a kolozsvári Báthory Líceum dísztermében felcsendült a széki brácsa és a bőgő, kevesen sejtették, hogy nemcsak egy új szórakozási forma, hanem egy szellemi bástya alapköveit rakják le. Az erdélyi táncházmozgalom azóta eltelt közel ötven éve alatt generációk nőttek fel, miközben a folyamat a tiltott politikai ellenállástól eljutott a világörökségi elismerésig.
„A táncházmozgalom megtanította a fiataloknak,
hogy a paraszti kultúra nem 'elavult',
hanem egy magas szintű, értékes művészeti forma.”
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vette kezdetét az Ónodi Attila táncoktató, táncművész, Petőfi-ösztöndíjas kollégám által verbuvált táncoktatás, amely az Ördöngösfüzesi táncok tanítása címet kapta. Attila – mint kiderült – nemcsak tizenhét éves kora óta profi táncos, hanem a táncházmozgalom eredetét, célját és miértjeit is mélyen érti, érzi. Számomra, aki teljesen zöldfülű vagyok a témában, ez az élmény rengeteg érzelmi töltetet adott, és elindított az úton, hogy utánajárjak: miként alakult vissza ez a rítus valódi életformává. Nem csak lábdobogás és szoknyapörgetés ez: az erdélyi táncházmozgalom az anyaország határain túlra rekedt magyarság megmaradásának záloga, egyik legerősebb bástyájává nemesedett. A kolozsvári pincék mélyéről induló, majd a székelyföldi falvakon és a brassói panelnegyedeken áthullámzó folyamat mára az UNESCO szellemi világörökségének része, de legfőképpen: élő jövendőnk.
A tiltott gyümölcs íze
Az erdélyi táncház születése nem választható el a kor fojtogató légkörétől. Míg Magyarországon a mozgalom már 1972-ben szárba szökkent, Erdélyben a hetvenes évek közepére érett be a gyümölcs. Nem egy felülről irányított kultúrpolitikai akció volt ez, hanem egyfajta visszatanulási folyamat. A Ceaușescu-diktatúra alatt a magyar népzene és tánc művelése politikai állásfoglalásnak is számított. A hatóság és a szekuritáté gyanakodva nézte ezeket az összejöveteleket, gyakran próbálták ellehetetleníteni őket – például termek megvonásával vagy megfigyeléssel –, de a mozgalom ereje végül ezen is felülkerekedett. A városi értelmiségi fiatalok - Könczei Ádám, Kallós Zoltán és társaik vezetésével - rájöttek, hogy az állami népi együttesek kivasalt, színpadias világa helyett az eredeti, „koszos” és őszinte falusi kultúrában rejlik az önazonosság kulcsa. A hatalom értetlenül figyelte: miért gyűlnek össze százával a fiatalok sötétedés után? Miért hordanak széki inget és miért tanulnak olyan táncokat, amiket a hivatalos ideológia elavult paraszti csökevénynek bélyegzett? A táncház sziget volt a szürke diktatúrában, ahol a magyar szó és a szabad mozdulat nem kérte, hanem követelte a helyét.
Rendszerváltás és a szabadság kihívásai
1989 után a mozgalom kilépett a fényre. Intézményesült, alapítványok jöttek létre – gondoljunk csak a válaszúti Kallós Zoltán Alapítványra –, és a táncház a magyar nemzeti identitás egyik legfontosabb „exportcikkévé” vált. A kilencvenes és kétezres években a folyamat professzionalizálódott: megjelentek a tánctáborok, a hivatásos együttesek pedig elkezdték beépíteni a táncházas módszertant a színpadi munkába. A táncházmódszer 2011-es UNESCO-elismerése a mozgalom végleges beérkezését jelentette.
Hol tartunk ma?
Napjainkban az erdélyi táncházmozgalom kettős képet mutat. Soha nem volt ilyen könnyen elérhető a tudás: online archívumok és professzionális népzenész-képzés áll rendelkezésre. Ugyanakkor a globalizáció zajában a közösségi élmény jellege átalakult: a mai fiataloknak a táncház már nem a tiltott szabadságot, hanem egy tudatosan választott, minőségi kikapcsolódást jelent. A mozgalom legnagyobb érdeme mégis az, hogy képes volt a népi kultúrát élő, lüktető, a mában is érvényes nyelvvé tenni.
„Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.” (Kallós Zoltán)
Ez a mondat az európai integráció korában talán még aktuálisabb, mint a hetvenes évek sötétjében volt. A táncház nem múzeum. A táncház mi vagyunk, a nemzet, amíg a vonó a húron marad.
Brassó: sziget a szórvány tengerében
Ebben a lüktetésben a brassói magyar közösség is megtalálta a maga sajátos útját, bár itt a helyzet talán még nehezebb volt, mint a tömbmagyar vidékeken. A hetvenes évek végén a brassói táncház elindulásakor a népi kultúra a megmaradás zálogát jelentette. Olyan elkötelezett fiatalok karolták fel az ügyet, akik tudták: a gyári negyedek és a panelrengetegek szürkeségében a táncház az a hely, ahol a brassói magyar diák újra otthon érezheti magát. A kezdeti időkben itt is a vándorlás volt a jellemző; egyik teremből a másikba űzve, mégis töretlen lelkesedéssel tanulták a mezőségi vagy épp a közeli hétfalusi csángó táncokat. Mára a városban a táncház intézményesült formában, a Búzavirág Néptáncegyüttes és más helyi kezdeményezések révén él tovább, hidat képezve a barcasági hagyományok és a modern városi életmód között. A brassói magyar fiatalok számára a próbák ma is azt a biztos pontot jelentik, amely segít megőrizni anyanyelvüket egy olyan környezetben, ahol a szórványlét mindennapos kihívás.
In memoriam Reiff István: A Barcaság lámpásembere
Ha a barcasági néptáncról beszélünk, Reiff István alakja kikerülhetetlen. Életműve a bizonyíték arra, hogy a szórványban a kultúraőrzés nem műkedvelés, hanem életstratégia. Pista bácsi tudatosan kereste fel a falusi véneket, hogy az utolsó pillanatban mentse át a hétfalusi csángó örökséget. „Nem magunknak táncolunk, hanem a múltunknak és a jövőnknek” - tartotta, és ezt a szellemiséget vitte tovább a Búzavirág minden egyes dobbantása. Ebbe csöppenhettem bele én is, és Ónodi Attilának köszönhetően nyerhettem betekintést egy igazi közösségi élménybe. Természetesen innen sem hiányozhattak a szellemi táplálék mellett a földi javak sem, amelyek éjszakába nyúló erőt és egészséget nyújtottak a résztvevőknek.
https://www.youtube.com/watch?v=CkqLrV-sW5E
