A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként igyekszem a lehető legtöbb adottságomat, kompetenciámat hasznosítani a külhoni magyarság identitástudatának erősítése érdekében. Történelem-magyar tanári végzettségem mindkét részét kamatoztatom, így nem csak nyelvórákat tartok, de történelmi, sőt földrajzi-néprajzi vonatkozású előadásokat is. Zenei képzettségemnek a nagykövetség nemzeti fogadásán, szervezői készségeimnek pedig számos közösségi összejövetel, ünnep, filmklub kapcsán vettem hasznát.
Úgy hiszem, előnyös kapcsolataink hasonló módon való kiaknázása is feladatunk.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak én, de szüleim is több mint másfél évtizede foglalkoznak magyar hagyományőrzéssel, s tartanak előadásokat, szerveznek táborokat országszerte. Mikor augusztusban kiutaztam Macedóniába, már tudtam, mindenképpen „beszervezem” majd őket is – egy ilyen lehetőséget nem szabad csak úgy eldobni. A körülmények február elején tették lehetővé kiutazásukat: az autó megrakva magyar viseletekkel, íjjal, nyilakkal, népművészeti tárgyakkal és persze ehető-iható hungarikumokkal.
Az első előadást február 11-én, csütörtök este tartottuk a Teleház központi termében. A téma: a magyarság őstörténete, vándorlása, szellemi és anyagi kutúrája, illetve a honfoglalás. Az elméleti ismeretek átadása mellett sor került a korabeli magyar viseletek és használati tárgyak bemutatására is.
Az előadást számítógépes prezentáció kísérte, így az érdeklődők azokat a tárgyakat is láthatták, melyeket Magyarországról elhozni nem volt lehetőségünk.
A kis teremben mintegy huszonöt ember zsúfolódott össze, s kísérte figyelemmel a változatos témákat: a jurta felállítása és szerkezete, a tarsoly szerepe és mintázatainak jelentése, a veretes öv, a nyilak és íjak fajtái, a férfi és női viselet sajátosságai…
A körülbelül negyvenöt perces előadás után lehetőséget adtunk a kérdésfeltevésre is; örömmel láttuk, hogy a legfiatalabbaktól a legidősebbekig sokan éltek ezzel. Láthatóan megfogta őket a téma, és a legapróbb részletekbe menően érdeklődtek iránta.
Az est zárásaként következett a legvidámabb rész: a viseletek felpróbálása és a fotók készítése. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy sorban állnak majd az „öltözőnek” kinevezett kisterem ajtaja előtt az emberek – ám pontosan ez történt. A valaha volt legfurcsább nevű kalandozó magyarok termettek előttünk: Viktorija, Gordana, Iván, Petar, Dragan, Oliver, Vladimir… közben pedig zajlott a beszélgetés, közösségépítés és persze fogyott az otthonról hozott Pick szalámi, Gyulai kolbász, Túró Rudi, és Tokaji furmint.
Az élmény megfizethetetlen, a hangulat fergeteges volt.
Ugyanígy másnap is, mikor az 1800-as évek pusztáira kalauzoltuk el az érdeklődőket. A helyszín és a metódus változatlan maradt: a Teleház főtermében gyűltünk össze este héttől, ételekkel és italokkal megrakott asztal mellett, vidáman. Projektoros vetítés, viseletbe öltözött előadó, élőben bemutatott tárgyak.
Szó esett a magyar puszta hierarchiájáról – a csikósoktól a gulyásokon és pásztorokon át egészen a kondásokig –, a magyar betyárvilág fénykoráról, anekdotákról, korabeli népművészetről.
A fordítást ezen az estén maga a Teleház elnöke, mentorom, Sutus József vállalta. Az előadás végén magyar népdalok is felcsendültek… az elsőt még az én családtagjaim, a másodikat már maga József énekelte!
A felmerülő kérdések megválaszolása után ismét lehetőséget adtunk a viseletek – ezúttal a klasszikus hortobágyi csikós ruha – felpróbálására, mellyel ezen az estén is többen éltek.
A vakuk villogtak, a magyar ételek és italok mellett ma már megjelent a macedón sajtos és húsos „banicska” is, magyar zene szólt a hangszórókból és a mintegy harminc(!) ember egyként jól érezte magát.
A Teleház két idősebb hölgy tagja – az egyikük Zrínyi Miklós leszármazottja – egyszerre megunta az üldögélést, felpattant és perceken keresztül csárdást járt… felejthetetlen élmény volt.
A következő nap, szombat reggelén került sor a zárásra. A két előadás után egy tisztán gyakorlati foglalkozást szerveztünk: a közeli "Kirili i Metodij" általános iskola udvarán gyűltünk össze, hogy megismerjük az íjászat rejtelmeit.
Az előző napok sikerét mutatja, hogy a rossz idő ellenére is sokan eljöttek, és órákon keresztül maradtak, céloztak, lőttek – az erősen szemerkélő esővel mit sem törődve.
Az oktató és a lövészet vezetője én voltam. Jó volt látni, ahogy a tradicionális magyar íjat először kézbe vevő tanítványaim percről-percre jobban lőnek, és büszkén néznek körül egy-egy pontos találat után.
Egyikük nevetve meg is jegyezte: „Inkább ezt kellene tanulnunk a magyar nyelvtan helyett… ez sokkal jobban megy!”
Vasárnap reggel elérkezett a búcsú pillanata. Szüleim – s velük a magyar ruhák, eszközök, a baltafokos, tarsoly, veretes öv, kaftán, íj, csikóskalap és tucatnyi más – elhagyták Szkopjét, távoztak Szerbián át Magyarország felé.
Az emlékek és élmények azonban itt maradtak; ahogy tanítványaimat látom, kitörölhetetlenül. A fotókat előhívjuk és tablóra ragasztva kitesszük a Teleházba, sőt, egy, az íjászatban résztvevők által dedikált nyílvesszőt is kifüggesztünk.
Kapcsolataimat – a novemberi aknaszlatinai kooperáció után újra – a lehető leginkább kiaknáztam, s a vártnál is nagyobb eredményt értem el vele.
Úgy látom, egy-egy ilyen élményekkel telített, személyes bevonódást igénylő, tömény „gyorstalpaló” többet jelenthet és adhat a külhoni szórványközösségeknek, mint egy tucat filmklub vagy akár nyelvóra.
A magyarok ősvándorlása és a honfoglalás, a 19. századi pásztor és betyárvilág, az alföldi romantika és a magyar népdalok világa, korabeli viseletek felpróbálása, íjászat, magyar borok és ételek… a szkopjei közösség nem felejti el egyhamar ezt a három napot!
