A héten Stock János doroszlói fotóssal készítettem interjút. Az interjút azért tartottam fontosnak elkészíteni, mert szinte minden rendezvényen találkoztam Jánossal, amelyet Zomborban és Doroszlón rendeztek meg. A Szórvány Napja alkalmából volt szerencsém személyesen is megismerni őt, valamint a képeit egy kiállítás keretében „rendezni” az ő irányításával. Amikor ezeket a fotókat kihelyeztük, szembesültem azzal, hogy milyen központi szerepet játszik az életében a nyugat-bácskai közösség és az itt élő emberek hétköznapjainak megörökítése. Ezért tartottam fontosnak, hogy interjút készítsek vele a megéléseiről.
Hogyan kezdődött nálad a fotózás? Mikor kaptad az első fényképezőgépedet?
Az iskolában volt egy fotószakkör, hetedik–nyolcadik osztályos koromban kerültem oda. Akkor még teljesen tapasztalatlanul kezdtem el fotózni. Az iskolának volt egy fényképezőgépe, amit kirándulásokon gyakran használtunk. Egy nagyformátumú, 6×6-os gép volt, elég körülményes, nem egyszerűen kezelhető eszköz. Szerencsére az iskolában sötétkamra is működött, így a képeket ott elő is tudtuk hívni.
Később bekerültem a katonasághoz, ahol szintén a kezembe került egy fényképezőgép, és ott is fotózgattam – bár akkoriban nagy szigor uralkodott, minden egészen másképp működött, mint ma. A hetvenes években Németországban már lehetőségem nyílt arra is, hogy megvásároljam az első, „profi(bb)” saját gépemet. Egy drága, csúcstechnológiának számító felszerelést vettem magamnak.
Ezután volt egy hosszabb szünet az életemben, és végül a digitális világ hozta vissza igazán a fotózást.
Mi hatott rád?
Az első saját fényképezőgépemmel kezdtem el tudatosabban foglalkozni a fotózással. Magazinokat és újságokat vásároltam, rengeteg képet néztem – Németországban ezek könnyen elérhetőek voltak. Kerestem az utamat. A tájfotózás egy ideig jelen volt az életemben, de végül nem találtam meg benne igazán önmagam.
Melyek a kedvenc témáid?
Kezdetben a tájfotózás állt közel hozzám – akkoriban ez szinte magától értetődő volt. Később azonban megjelentek a művészi fotózási törekvések is. Németországban történt meg az igazi áttörés. Ha visszagondolok, néha sajnálom, hogy nem dokumentáltam végig az életemet.
A témáim között egyre inkább megjelentek az emberek, a népviselet és a szórványmagyarság. A művészi fotográfia irányába ott indultam el igazán, és akkor éreztem először azt: „igen, ez az, amit keresek”.
Hogyan jutottál el idáig? Hogyan dolgoztál?
Sok kép megtekintése és rengeteg próbálkozás után elkezdtem olvasni is a témáról. Nem igazán konzultáltam másokkal, inkább a saját tapasztalataimra hagyatkoztam. A beállítások és a fényviszonyok kiemelten fontosak voltak számomra. Például az ablakfény és egy függöny használata – ezekkel a megoldásokkal már az 1975–77 közötti időszakban kísérleteztem.
Mit adott neked ez a művészi fotós áttörés?
1984-ben jöttem vissza Németországból. Az analóg fotózás hátránya, hogy nem látod azonnal az eredményt. De ez a folyamat mégis sokat adott: egyfajta látásmódot, és azt az érzést, amikor valami végre összeáll. Abban az időben az analóg fotózás túl drága volt.
Késöbbi beszélgetésünk után kiderült. A fotográfiához fűződő viszony nem mindig egyenes vonalú életút. János története is inkább szakaszokból, hosszabb kihagyásokból és újrakezdésekből áll, amelyeket erősen formáltak az élet körülményei.
A Németországban töltött évek után a fotózásban egy új irány is megjelent: a diapozitív filmek világa. Ezt főként családi nyaralások alkalmával használta, dokumentatív céllal. Ahogy fogalmaz, ekkor a művészi fotózásra már kevesebb idő jutott. A technikai és anyagi feltételek is korlátot jelentettek: egy 36 kockás diafilm ára akkoriban körülbelül 12 márka volt, így minden exponálásnak megvolt a maga súlya. A fotózás ebben az időszakban erősen a pénz függvénye lett.
1991-ben azonban egy teljesen más jellegű fordulat következett. A háború mindent felborított. „Lerombolt mindent” – fogalmaz. Az anyagi és életkörülmények hirtelen összeomlottak: nincstelenség, áramhiány, a mindennapi élet alapfeltételeinek hiánya határozta meg ezt az időszakot. Ebben a helyzetben a fotózás háttérbe szorult. Mint mondja, 1991-től egészen 2007–2008-ig gyakorlatilag nem fotózott, és minden korábbi tevékenységét elhanyagolta.
A hosszú kihagyás után az első digitális fényképezőgép 2007-ben került a kezébe. Lánya hozta haza Magyarországról. Az első élmény erősen emlékezetes maradt számára: „Azt gondoltam, hogy az atombombának a gyújtóját birizgálom” – mondja, utalva arra, mennyire idegennek és erőteljesnek tűnt számára az új technológia. Ugyanakkor a kompozíció és a képi gondolkodás alapjai továbbra is ismerősek voltak számára. A digitális gépek akkoriban még drágák voltak, és sok mindenben újdonságot jelentettek.
Arra a kérdésre, mitől jó egy fényképezőgép, határozott választ ad. Szerinte egy fotósnak nem „automata fegyverre” van szüksége, hanem olyan eszközre, amelyet kézben lehet tartani és be lehet állítani. A záridő, a rekesz és az érzékenység kontrollja alapvető számára – ezek adják meg a fotózás valódi szabadságát és szakmai mélységét.
Mi a sorsa a gyűjteménynek, hogy gondolod? Akár a digitális képeknek, akár a kinyomtatottaknak?
Minden elveszhet. A digitális képek közül sok el is veszett. Még a 2000-es években CD-re írtam őket, de ezek sem biztos, hogy megmaradnak hosszú távon.
A kinyomtatott képek is csak addig élnek, amíg nem kell költözni, vagy nem történik valami – például beázás vagy valamilyen természeti katasztrófa. A képek sorsa mindig bizonytalan, bármilyen formában is léteznek.
Most mi a viszonyod a fotózással? Mit ad neked?
Most kisvideókat készítek rendezvényekről, telefonnal. Ezeknek már „rövidnek és ütősnek” kell lenniük. Fogom a fényképezőmet vagy a telefonomat, és kimozdulok: kergetem a fényt, a pillanatot, dokumentálok.
A fotózás mostanra inkább mozgásban tart. Kimozdít a négy fal közül, és visz magával a világba.
Ez az életút nem a folyamatos karrier ívét mutatja, hanem a kitartó látásmódét. A fotózás itt nem állandó jelenlét, hanem visszatérő nyelv – amely mindig akkor szólal meg újra, amikor az élet engedi, vagy amikor a pillanat hívja.
A történet ereje éppen ebben rejlik: abban, hogy a képalkotás nemcsak a technikáról, hanem a figyelemről szól. Arról, hogy az ember képes-e újra és újra ránézni a világra.
És talán ez a legfontosabb üzenet is: nem az számít, mennyit fotózunk folyamatosan, hanem az, hogy amikor fotózunk, valóban látunk-e.
