Négy programévet Dél-Erdélyben szolgáltam, az egykor többségében erdélyi szászok lakta Szászvidéken, Brassóban, Kőhalomban és Segesváron, míg a mostani, az ötödik új irányt szabott, Temesvár, a Bánság vált az életteremmé erre a tartalmas 9 hónapra; és így hozta a sors, hogy Lugost is megismerhettem, ahol magyarság -és honismereti foglalkozásokat tartottam a helyi magyar tagozatos diákoknak, a Temes parti Eftimie Murgu Általános Iskolában.
Lugos mellett Végvár és Ótelek volt a másik két vidéki célközösség, ahol szintén a helyi általános iskolákban tartottam a magyar történelemhez és kultúrához kapcsolódó vetített képes előadásokat és interaktív foglalkozásokat. A vidéki kifejezést itt szándékosan anyaországi köznyelvi kontextusban használom: ahogyan Budapest Magyarországon, úgy a bánsági nagyrégióban Temesvár a főváros, befektetési, infrastrukturális, közlekedési, oktatási, gazdasági és kulturális központ, ízig-vérig nagyvárosi jellemzőkkel, ami Románia szinten is az egyik legjelentősebb nagyvárossá, és turisztikai desztinációvá emeli. Ennek a feltételei a Magyar Királyság idején, a Monarchia dualista évtizedeiben teremtődtek meg, Temesvár a 19. században és a 20. század elején szervesült modern nagyvárossá. Lugos viszont mai napig megtartotta szindbádi, a határ menti kisvárosokra jellemző miliőjét, ahová Krúdy Szindbádja Latinovits képében minden bizonnyal szívesen ellátogatott volna, ha maradt volna még ideje Óbudán és a felvidéki városokban játszódó szerelmes kalandjai után a Bánságra és a Délvidékre. Lugos, akárcsak az ez idő tájt felfedezett Karánsebes és Zsombolya, számomra bánsági szolgálatom idejéig láthatatlan város maradt.
Lugosról voltak ismereteim nyiladozó értelmű kiskamaszként is, hiszen már 13-14 évesen tudtam, hogy a város kétségtelenül leghíresebb, világhírű szülötte Lugosi Béla magyar színművész, aki Drakula gróf, a vámpír alakjának megformálása révén vált a klasszikus hollywoodi horrorfilmek sztárjává. Művészetének elismerése, hogy egyike azon magyaroknak, akik csillagot kaptak a hírességek sétányán Hollywoodban.
Ma a belvárosi sétányról nyíló mozi Lugoson az ő nevét viseli, 150 méterrel arrébb, a „magyar időkben” épült látványos szecessziós és klasszicista épületek között ott találjuk a zsinagógát, egyszerű, letisztult, nemes arányaival. A színészlegenda, születési nevén Blaskó Béla Ferenc Dezső, magyar római katolikus családból származott, apja, Blaskó István, a lugosi népbank igazgatója volt. Színészi pályáját Temesváron kezdte, először mellékszerepekkel, de idővel felkérték főbb szerepekre is.
Orgánuma, megjelenése, személyiségének kisugárzása már temesvári és szegedi kezdeti időszakában feltűnést keltett. Lugosit „Hollywood Sötét Hercegévé” koronázták, a filmvásznon milliók féltek tőle, de manapság kevesen tudják, hogy elszánt hazafi, katona, szakszervezeti vezető és antifasiszta is volt, aki harcolt a való élet szörnyei ellen.
Az első világháborúban hadnagyként szolgált a karánsebesi császári és királyi 43. gyalogezredben, ahova 1914. augusztus 21-én vonult be, majd egy felderítés során 1915 januárjában orosz gépfegyver lövedékétől súlyosan megsebesült. Később a harctéren nyújtott kimagasló teljesítményéért és bátorságáért ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. 1916 márciusában már az olasz fronton harcolt, ahonnan betegsége miatt hazatérhetett, tartósan szabadságolták; ezután újraindult színészi karrierje. A Nagy Világválság éveiben Lugosi kezdeményezőként és alapító tagként aktív szerepet játszott a Filmszínészek Szövetségében (SAG – Screen Actors Guild), a szakszervezet tanácsadó testületében dolgozott.
A második világháború kitörését megelőzően Horthy Miklós kormányzó Magyarországa (elsősorban az elcsatolt területek visszaszerzésének reményében) szövetségre lépett Adolf Hitler német államfő-kancellár és Führer náci Németországával, a Harmadik Birodalommal. Ennek határozott, a diaszpórában működő ellenzékeként Lugosi segítette megalapítani a Magyar–Amerikai Tanács a Demokráciáért szervezetet, amely minden lehetséges platformon a „nácizmus eltörlésére” szólított fel.
Az Amerikai–Magyar Megbékélési Társaság tagjaként Lugosi kulcsszónoka volt az 1944 augusztusában Los Angelesben tartott náciellenes felvonulásnak, színészi ismertségét, népszerűségét is latba vetve követelte, hogy Washington mentse meg a magyar zsidó menekülteket, és gyakoroljanak nyomást Horthy nácibarát kormányára, hogy könnyítsenek a kivándorlási korlátozásokon.
Lugoson a 19. és a 20. század fordulóján nagyjából egyharmados arányban élt a város három fő etnikuma, a magyar, a német, és a román. Ugyanekkor Temesváron a magyarul is beszélő németek és magyarok – akik vice versa értettek, beszéltek németül – voltak abszolút többségben. A zsidók, az izraelita vallásúak zöme magyar identitású, magyar anyanyelvű volt.
A magyarországi zsidók döntő többsége askenázi, érdekesség, hogy Temesváron a többség, az askenázi származású magyar anyanyelvűek mellett – akik beszéltek németül, ismerték a vallási nyelvet, a tanultabbak akár a jiddist is – megtaláljuk az Ibériai-félszigetről elvándorolt szefárdi zsidók kisebb csoportját, akiknek a zsinagógája az akkori Gyárváros egyik külvárosi utcájában volt; ez Temesvár legkisebb zsinagógája, ma temetkezési vállalkozás működik benne.
Két utcányira lakok ettől a zsinagógától, és fájdalmas látni, hogy mivé lett a Magyar Királyság idején felszentelt közösségi tér, és hogy végleg eltűnt az a gazdaközösség, akik építtették, használták, fenntartották. Ugyanez a szomorú végkifejlet igaz a két nagy temesvári zsinagógára is, részben a belvárosira, teljesen a gyárvárosira (ami szerintem az egyik legszebb zsinagógája a millenniumi Magyarországnak), és szintén részben a lugosi méretű józsefvárosira is, aminek a ’90-es években még viszonylag népes gyülekezete volt.
A temesvári belvárosi zsinagógában járva érdeklődésemre a gondnok arról számolt be, románul, hogy a helyi izraelita közösség kb. 300 főt számlál, és közülük már csak néhányan beszélnek magyarul vagy németül, a többség román anyanyelvű, identitású, beleértve az elöljárókat és a rabbit. Egy újabb fájdalmas kontraszt, mert míg a feliratok, az emléktáblák magyar és héber nyelvűek a 19. századból és a 20. század első feléből, beleértve a császári-királyi házaspár látogatását és a közösség háláját megörökítő díszes márványtáblákat, addig a maradványközösségben ma már alig akad valaki, aki értené, vagy el tudná olvasni őket. Ugyanez Lugoson és Karánsebesen hatványozottan igaz. Sic transit gloria mundi.
Hon- és magyarságismereti óráimnak hiánypótló feladatuk van, hiszen a romániai tantervekből rendre kimarad a magyar történelem, így Erdély, Partium és a Bánság történelmének, a történeti valóságnak, az adott nemzeti közösségek civilizációs súlyának megfelelő bemutatása. Az irodalmi tantervek is hiányosak. Ami a magyarországi diákok számára közös tudáshalmaz, viszonyítási alap, az itt szórványban sok helyen hiányzik, vagy hiányos. Ilyen közegben, ahol még az erdélyi és partiumi magyar lakta városokat sem ismerik a gyerekek, nemhogy magát az anyaországot, csak aprólékos munkával, kitartással, türelemmel, konstans alkalmazkodással, és alapos szakmai felkészültséggel lehet eredményt elérni.
Ennek a munkának az egyik fontos eleme, hogy ki kell menni a helyszínekre, az emberek között kell mozogni, figyelni arra, mit mondanak, hogyan élnek, és hogy hogyan állnak a saját identitásukhoz. Van olyan régió, ahol az identitás alapja még mindig inkább a felekezeti hovatartozás, a beszélt nyelv lehet román, de ha például római katolikus az illető, és a neve is őrzi fonetikusan a magyar eredetet, akkor lehet következtetni, hogy magyar felmenői vannak, de ő már elvesztette a magyar identitását – és így már az utódai is. Ezt meg kell tanulni tiszteletben tartani, hiszen ez teljesen más, mint nálunk Magyarországon vagy Székelyföldön; gyakori a kettős vagy akár a hármas identitás is, vagy az identitások közötti átmenet, az identitásváltás, ami magyar szemszögből sokszor önfeladást jelent. Az is gyakori, hogy a magyar családneveket románul írják, románosítják. Csak hogy néhány k betűs példával éljek: Cherestes – Keresztes, Chis – Kis, Cherecheş – Kerekes, Chirali – Király, Cociş – Kocsis, Covaci – Kovács.
A magyarországi magyar identitás elemeit a legtöbb szórványban lévő régióban a helyi viszonyokhoz kell adaptálni, hiszen minden helyszínen erős a lokalitás, vagyis maga a helyi valóság, a helyi társadalmi környezet hétköznapi, rutinszerű valósága. Ez Székelyföldre is igaz, bár ott a magyar identitáson belüli sajátos identitásról beszélhetünk, ami bárhol a romániai szórványban előnyt, erősséget jelenthet. Szórványban végzett munkám emberi és szakmai oldalról tekintve, tele van kihívásokkal, ami teljesen kizárja a kishitűséget. Ez a munka, ez a misszió hivatás. A nemzetpolitikai döntések előkészítéséhez olyan szakemberekre van szükség, akik ismerik a kisebbségi létet, akik éltek, dolgoztak szórványközösségekben, akik vállalták, megélték, teljes lélekkel átélték a kovászlét személyes áldozatokat követelő, küzdelmes dinamikáját, és akik így saját bőrükön tapasztalhatták a változó politikai struktúrák és a valóság közötti szakadékokat!
