Március idusán több helyszínen, számos programmal emlékezett meg a Temesközi magyarság arról az össznemzeti összefogásról és hősies kitartásról, ami a Reformkor végkifejleteként tartotta példátlan egységben a nemzetet 1848-49-ben, a forradalom és az ebből kibontakozó, másfél évig elhúzódó, többfrontos, jelentős túlerővel szemben vívott függetlenségi háború során, és utána, a passzív ellenállás időszakában.
Március 13-án, pénteken, a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceumban az előkészítő és I–IV. osztályos tanulók az 1848. március 15-én kitört forradalomról emlékeztek meg. Az ünnepségen Szabó Ferenc, a Líceum tantestületének szenior-tanítója mesélt a gyerekeknek az akkori eseményekről, hol és miért tört ki a forradalom, és miért fontos, hogy erről a napról minden évben megemlékezzünk. Huszárruhába öltözve mutatta be a korabeli lovas katonák viseletét: a csákót, a zsinóros dolmányt, a szűk szabású, zsinóros nadrágot, melyet csizmába tűrtek, és a kardkötő szíjat, melynek része volt a kardhüvely. A kisiskolások a csatákban használt egyéb harci eszközöket is megtekinthették: a tőrt, a fokost, és egy nyerget. A bemutató végén a harmadik osztály kisdiákjai elszavalták Petőfi Sándor Nemzeti Dalát, majd Kossuth-nóták csendültek fel, melyeket a gyerekek citerakísérettel adtak elő. Az ünnepség és az ezt követő kézműves foglalkozások sorozata lehetőséget adott arra, hogy méltó módon tisztelegjünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt az iskola alsós nebulóival.
Március 15-én a déli órákban Szilvágyi Zsolt plébános megáldotta a Temesvár-józsefvárosi templom kertjében elhelyezett Hemmert Ferenc ’48-as honvéd síremlékét. A sír eredetileg a gyárvárosi temetőben volt, de a helybérlet lejártával eltávolították a helyéről. Az emlékkövet a Bánsági Magyar Értékekért Egyesület vette gondozásába és helyezte el a templomkertben. Zsombolyán március 13-án ünnepelt a helyi magyar közösség. A diákság ünnepi műsora után még egy könyvbemutató is bekerült a programba. Kaba Gábor köszöntötte a szép számban jelen levő zsombolyaiakat a Petőfi-szobornál – aki korábban 12 évig volt a város polgármestere. Bodó Barna, a Bánsági Magyar Értékekért Egyesület elnöke, és Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője mondtak ünnepi beszédet. Az 1948-ban felállított ‘48-as emlékművet, Maderspach Ferenc síremlékét is megkoszorúzták.
Temesváron, a Bánát fővárosában, különböző helyszíneken került sor főhajtásra, megemlékezésekre, kegyeleti koszorúk elhelyezésére: a Sági úti temetőben, a józsefvárosi plébánia kertjében, Győrödön az Obeliszknél, a belvárosban, Klapka György szülőházának falán lévő emléktáblánál, Eftimie Murgu mellszobránál, a szabadfalui (freidorfi) Petőfi-emlékműnél. A megemlékező ünnepségek sorozatát a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban tartott Bekecs Táncszínház Forrás című díszelőadása zárta. A megyében még több magyar lakta településen volt megemlékezés: Zsombolyán, Újszentesen, Gátalján, Végváron, Varjason, Dettán, Lugoson és Óbesenyőn.
A dél-békési Dombegyházon állították fel az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc idején emberségükért, a szabadság és a haza iránti elkötelezettségükért súlyos árat fizető Maderspach Károly és felesége, Buchwald Franciska mellszobrát. Leleplezésükre március 14-én került sor Dombegyház főterén. A család történetét negyedszázada kutató, és a két szobrot bronzba öntető dr. Maderspach Katalint, Maderspach Károly és Buchwald Franciska ükunokáját a szoboravatót követően a temesvári rádió munkatársa invitálta mikrofon elé. Audio link: https://app.box.com/s/rd8gu027vr7augzlmyfi74htj5mrsaqp
1848–1849-es szabadsághős-házaspár, Maderspach Károly és Buchwald Franciska unokája, Maderspach Viktor, „Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig” című könyv szerzője. Mint nagyapja, az 1720-as években betelepült tiroli családból származó Károly, Viktor is Erdély szülöttje volt, valamikor hatalmas birtokok ura, hiszen a Zsil völgyének vidéke, a Retyezát és a Páreng-havasok jó része a Maderspach-birtokhoz tartozott. Ebben az elhagyatott vadon világban nőtt fel, itt szívta magába a természet iránti szeretetet, és itt tanulta meg, mit jelent a szabadság, mit jelent imádni a szülőföldet, Erdélyt és Magyarországot.
Az első világháború kitörésekor az elsők között jelentkezett harctéri szolgálatra, a háborúban merész és rendkívüli megbízatásokat hajtott végre. Amikor 1916 augusztusának legvégén Románia orvul hátba támadta a Magyar Királysághoz tartozó Erdélyt, Maderspach Viktor – aki éppen odahaza volt szabadságon – kieszközölte, hogy ne kelljen visszatérnie az ezredéhez, s mint a terepet kiválóan ismerő felderítő, önkéntes katonákból szervezett vadászezredével részt vett a betolakodók ellen vívott súlyos harcokban. Az igazi gerilla harcmodort követő, mindenre elszánt csapatával végrehajtott sikeres akciói nagyban hozzásegítették a hadvezetést ahhoz, hogy gyorsan és csúfosan visszaszorítsák Erdélyből a hódítókat, majd Bukarest elfoglalása után a demoralizált ellenséget a Fekete-tengerig üldözzék. Maderspach Viktor könyve ennek az időszaknak a személyes történelmét beszéli el. Az olvasmányos írás értékes forrásanyaga az I. világháború történeti kutatásainak. A műből a háború „természetrajzát” a hivatalos történetírásnál jóval plasztikusabban, őszintébben ismerhetjük meg, nem csak azokra a mozzanatokra tér ki, amelyek a borzalmakat példázzák, hanem megmutatja a világháború mindennapjainak élményeit, lehetséges pozitívumait is. Nem utolsó sorban pedig a könyv felmutatja egy kiváló képességekkel rendelkező rendkívüli ember sziklakemény jellemét, izzó hazaszeretetét és roppant eredeti személyiségét.
Emberi és szakmai véleményem szerint nem elég a főhajtás, a megemlékezés, az ünnepi beszéd, a reprezentáció, de a mindennapokban is március üzenete szerint kell élnünk nekünk magyaroknak, bárhol legyünk a világban, ha megmaradni és gyarapodni akarunk. Az első lépés, hogy megtanítjuk gyerekeinknek ennek az üzenetnek a részeit, példázatait, melyeken keresztül lelkükbe ivódik az összefogás, a közösségi és személyes áldozathozatal jelentése, jelentősége. Számunkra március üzenete azt az össznemzeti összefogást példázza, amire a magyar közösségeknek, a magyar nemzetnek a modern korban is szüksége van, így ez az üzenet mindig aktuális marad, jelenben és jövőben egyaránt, mint ahogy ’48-49 óta sorra, így vagy úgy, de minden történelmi korszakban látjuk ennek a hagyománynak a markáns lenyomatait, kezdve rögtön a közvetlenül következő passzív rezisztencia bő másfél évtizedével, és közben-utána, a dualizmus létrehozásánál, ami az ország 1867 és 1918 közötti prosperitásának az alapja volt.
Ebben a szellemben szállok ki a legperiferikusabb helyekre is, a Bánságban, Dél-Erdélyben, ahol szórványban még magyarok élnek, és állok gyerekek-felnőttek elé, meghozva a saját személyes áldozataimat ezért a szolgálatért, ezért az üzenetért, március üzenetéért az elmúlt egy évtizedben, magyarországiként Erdélybe és a Bánátba költözve.
Ebben a szellemben emlékezzünk a védtelen civil áldozatokra, nőkre, gyerekekre, öregekre, akik nem voltak se forradalmárok, se nemzetőrök, se honvédek! Ünnepélyes megemlékezéseink során erkölcsi kötelességünk, hogy magunkban felállítsuk a hiányzó emlékoszlopokat azokért az ártatlan magyar civil áldozatokért, akiket Erdélyben Avram Iancu és Ioan Axente Sever román népfelkelői gyilkoltak le bestiális kegyetlenséggel.
Kezdjük a többszörösen szerencsétlen sorsú Abrudbányával, ahol már a 18. század második felében történtek magyarellenes pogromok. 1784 novemberében a település magyar lakosságát nagyrészt legyilkolták a Horea, Kloska és Krizsán vezette erdélyi román parasztfelkelés feldühödött résztvevői. A magyar történeti terminológiában erre a vallási-etnikai színezetű felkelésre, mint Hóra-féle lázadásra hivatkoznak a szakírók. Hóra (románul Horea) szelleme köszönt vissza az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatti erdélyi román felkelés alkalmával, amikor a román népfelkelők nyíltan szembekerültek a több fronton is szabadságharcukat vívó magyarokkal. Igen ám, de nem a reguláris erőkkel, a magyar honvédalakulatokkal keresték a harci érintkezést, hanem inkább a katonai védelem nélkül maradt, ártatlan és ártalmatlan magyar civil lakosságra támadtak, aminek összességében közel tízezren estek áldozatul 1848 októbere és 1849 májusa között. A támadók a gyermekeknek sem kegyelmeztek: Nagyenyeden például 90 gyermekáldozatról tudunk a feljegyzések, a források alapján, kik közül csak 46-ot sikerült azonosítani temetésük előtt.
1849 májusában, miután Hatvani Imre Abrudbányán állomásozó szabadcsapata nem kapott időben erősítést a Bem hadtestéhez rendelt és folyamatosan lekötött honvédalakulatoktól, gyors mérlegelés után a kivonulást választotta. Közben Verespatakról is vészjósló hírek érkeztek, Avram Iancu felkelői felgyújtották a várost, és mészárolni kezdték a menekülő magyar lakosságot, beleértve a nőket és a gyerekeket. Többen a bányába menekültek, s csak napok múlva, az éhség hatására és a felkelők ígéreteiben bízva, miszerint senkit nem bántanak, jöttek fel a tárnákból. A magukat ily módon megadókat szintén lemészárolták, néhányan azonban csodálatos módon megmenekültek. Közülük kerültek ki a verespataki tanúk. Abrudbányán közben folytatódott az élethalálharc. A móc lázadók megtámadták a várost. A lövöldözés egész éjszaka folyt, különösebb eredmény nélkül. A folytonos tüzelés azonban igencsak megapasztotta Hatvani csapatainak lőszerkészletét. Tudták, hogy csak állandó puskatűzzel lehet az ellenséget távol tartani, hiszen közelharcban a sokszoros túlerő előbb-utóbb győzedelmeskedni fog. Ezért Hatvani elhatározta, hogy feladja Abrudbányát, s a helybeli magyar lakossággal együtt megpróbál kitörni a gyűrűből. A kivonulás azonban szerencsétlennek bizonyult. A szekerek elakadtak, s mivel közben a román felkelők állandó tűz alatt tartották az oszlopot, a menet kettészakadt, az eleje a katonasággal maradt és megmenekült, de a polgárok nagy része visszatért a városba. A felkelők akkor már megkezdték a fosztogatást és a gyilkolást. Hiába próbált közbe lépni Ioan Dragoș román nemzetiségű országgyűlési képviselő, Kossuth követe és tárgyalója, minden erőfeszítése eredménytelennek bizonyult, a felkelők őt is felkoncolták.
Hatvani 1849 májusában kétszer vonult be Abrudbányára, de mindkét esetben a jelentős túlerő miatt kénytelen volt a gyors kivonulás mellett dönteni. Taktikai hibát vétett, meg kellett volna várnia a tárgyalások eredményét, de ő maga nem bízott a román népfelkelők vezetőinek adott szavában, annál is inkább, mert ’48 októbere és ’49 januárja között már számos település példáján láthatták, hogy nincs eredménye az engedményeknek, a tárgyalásoknak. Az 1848-1849-es magyar forradalom és szabadságharc mindmáig aktuális kérdései közé tartozik az ún. nemzetiségi kérdés, a magyar forradalom és az országban élő nemzetiségek viszonya. Ugyanakkor tény, hogy a magyar szabadságharc fegyveres erőinek kb. 15-20%-át mindvégig olyan hadszíntereken kellett állomásoztatni, amelyeken döntő, a szabadságharc eredményét befolyásoló sikert ugyan nem érhettek el, de ottani tartózkodásuk nélkül a környékbeli magyar lakosság élete és vagyonbiztonsága veszélyben forgott volna, illetve a fontosabb hadszínterek ellátásában, utánpótlásának megszervezésében keletkeztek volna komoly zavarok. E területeket azért kellett állandóan megszállás vagy legalább megfigyelés alatt tartani, mert a helyi szerb és román lakosság ellenségesen viszonyult a magyar függetlenségi harchoz, s fegyveres fellépésével a fő ellenség, a cs. kir. hadsereg pozícióit erősítette. Mindebből következően már az első fegyveres összeütközések után több kísérlet történt arra, hogy a nemzetiségi felkelőket valamilyen módon lecsillapítsák és megbékítsék. E kísérletek azonban rendre eredménytelenek maradtak. A tárgyalások eredményességének fő lélektani akadályát jelentette – a román és a szerb mozgalmak esetében – az a horrorisztikus brutalitás, amellyel e mozgalmak a magyar lakossággal szemben felléptek. Kiirtott falvak, felperzselt városok, kannibáli kegyetlenség jelezte a szerviánok és a román légiók útját; Zombor, Zalatna, Nagyenyed, Abrudbánya romjai és legyilkolt, megcsonkított lakóinak holttestei fölött nehéz volt kezet nyújtani e mészárlások elkövetőinek!
Felesleges volt minden egyeztetés, kérlelés, meggyőzés, a fegyverek győztek és az erőszak, melynek két és félezer védtelen magyar vált az áldozatául Abrudbánya és Verespatak térségében. A borzalmas bestialitás, kegyetlenség amely a dél-erdélyi magyarságot érintette, egyházainkat is sújtotta: egyházközségeink történetének, nemzeti közművelődésünknek soha nem pótolható emlékei vesztek el. Leégtek a templomok, egyházi okmányok, jegyzőkönyvek, oklevelek semmisültek meg, az iskolaház, és a kincstári épületek földdel lettek egyenlővé. Mindez olyan körülmények között történt, mikor a fegyvert forgatni tudó magyar férfiak java élethalálharcát vívta az osztrák császári és az orosz cári hadsereggel.
Zalatnát 1848. október 23-án az osztrákok által felfegyverzett és az ortodox román pópák által a magyarok ellen felbőszített román népfelkelők felgyújtották úgy, hogy még a görögkeleti templom is leégett, valamint a városban működő császári aranybeváltót is kifosztották. Másnap, 1848. október 24-én Ompolygyepű határában érték utol és gyilkolták le a menekülő zalatnai magyar lakosságot. 50 év múlva, 1898-ban a halottakat kiásták és három sírhalom alá temették. A 700 ártatlan magyar emlékét az országút mellett egy még ma is álló 10 méter magas obeliszk őrzi PAX felirattal. Ma, 2026-ben, közterületen csak ez és a nagyenyedi őrzi a közel 10 ezer magyar civil áldozat emlékét. 1904-ben adták át a nagyenyedi tömegsírnál a másik említett köztéri emlékművet, ahol 400 áldozatot földeltek el, az egykori várárokban, a vár falánál; a vár külső falán márványtábla jelzi az esemény dátumát.
Ahogy a szörnyű szenvedéseket átélt nemzedék kihalt, az emlékünnepeken résztvevők száma is csökkenni kezdett. Erdély Romániához csatolása után ezek teljesen megszűntek: egészen az 1989-es rendszerváltásig – vagyis közel 70 éven keresztül – még említeni sem volt szabad a vérengzést! A román történetírás mai napig kerüli ezt a kifejezést, bár most már többen beismerik, korábban viszont egyöntetűen tagadták. Írhatnám a példákat és az idézeteket, de az túlfeszítené a jelenlegi összegző cikk kereteit.
A bagatellizáló, ferdítő, történelemhamisító tendencia most a 21. században is jelen van; egy 2015-ben megjelent útikönyv szerint „1849-ben a városban néhány épület megrongálódott a magyar felkelők és a császári hadsereg közötti harcok közben”, egy másik tanulmány szintén „magyar felkelőket” nevez meg a nagyenyedi pusztulás okaként, egy cikk szerint pedig Nagyenyeden csak annyi történt, hogy románok felgyújtották a kolostort és megsebesítették a papot. A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy egyes román szerzők ma már kendőzetlenül mutatják be az eseményeket. Ők sajnos kevesen vannak, és általában saját nemzettársaik korlátolt ellenérveivel is harcba kell szállniuk, amely érvek nagy részben vagy teljesen mellőzik a történeti valóságot. Ioan Axente Severt román nemzeti hőssé avanzsálták, köztéri szobra áll Nagyenyeden, és az egyik helyi iskola és utca is az ő nevét viseli.
A román szabadcsapatok fővezére Avram Iancu, a nagyenyedi vérengzés kitervelője és végrehajtója Ioan Axente Sever volt. A nagyenyedi vérengzés 1849. január 8–11. között történt, mikor az Axente Sever vezette román martalócok lerohanták és feldúlták a katonai védelem nélkül maradt Nagyenyedet. A vérengzés áldozata 800-1000 magyar polgár volt – további körülbelül ugyanennyi halálra fagyott menekülés közben a mínusz 22-24 fokos hidegben! –, a rombolásban elpusztult a város nagy része, beleértve a református kollégium épületeit, könyvtárát, és felszerelését. A szabadságharc legszörnyűbb vérengzése, és egyik legkeserűbb és legtragikusabb fejleménye az Erdélyben szinte példátlan etnikai tisztogatás, nem csak a civil halottak nagy száma és a nagy múltú kollégium pusztulása, hanem az értelmetlen kegyetlenségek miatt is emlékezetes maradt. Március 15-én róluk is emlékezzünk meg, az erdélyi vérengzés több ezer ártatlan magyar áldozatáról!
Összesen 2000–2500 ember menekült az erdőkbe, közülük mintegy ezer meghalt, a túlélők nagy része pedig a fagyások miatt szerzett maradandó sérüléseket – a kolozsvári Karolina Kórház teljesen megtelt fagyás vagy egyéb okból sérült nagyenyediekkel. A hőmérséklet ezeken az éjszakákon emberi szervezet számára szinte elviselhetetlen volt, különösen, ha belegondolunk abba, hogyan kellett menekülniük éjszaka, hiányos öltözetben, üldözve, pánikszerűen keresve egymást, hiszen az üldözők válogatás nélkül gyilkoltak nőket, öregeket, gyerekeket; egy túlélő szerint a január 9-re virradó reggelen a hőmérséklet a mínusz 30 fokot is elérte. Sokan fagyott végtagokkal menekültek.
A Gyulafehérvár közelében lévő Magyarigen református templomának egyik márvány emléktáblája egy tömegtragédiára emlékeztet a falu 48-as múltjából. 1848-ban a magyarigeni, a celnai és igenpatakai magyarok egy gyengén felfegyverzett, kétszáz fős nemzetőrséget hoztak létre, Kontz Zsigmond vezetésével. Október 9-én az addig a településen állomásozó Max lovasezredet a gyulafehérvári vár védelmére rendelték. 21-én Szász Lajos református esperes tárgyalásokat kezdett a román népfelkelőket képviselő Nicolae Pop görögkatolikus pappal. Szász a fegyverletételt javasolta, de a nemzetőrség vezetői ezt ellenezték. Másnap mégis lefegyverezték a nemzetőrséget, a fegyvereket szekérre rakták és Gyulafehérvár felé indították, de a román felkelők a falu határában lefoglalták és kiosztották őket maguk között. 26-án Nicolae Sanduț tribun a magyarigeni magyarokat foglyoknak nyilvánította, és a vármegye pincéjébe zárta őket. Weis Károly bányaorvos védelmet kért számukra a gyulafehérvári helyőrségtől, de Trautsch császári ezredes figyelemre sem méltatta a kérést. Másnap, október 27-én a román parasztfelkelők 187 magyar férfit végeztek ki a település szélén lévő lóiskolában. Tömegsírjuk a római katolikus templom mögötti telken, a volt római katolikus iskola kertjében található. A református templomban a már fentebb említett emléktábla őrzi emléküket, amit a közelmúltban lepleztek le. Köztéri emlékmű nincs.
Amíg a magyar nemzet másfél évig tartó önvédelmi háborúját vívta az osztrák és az orosz túlerővel szemben 1848-49-ben, addig Erdély ezen térségében máig hatóan változtak meg a nemzetiségi arányok, a magyar polgári lakossággal szemben elkövetett pogromok következtében.
