Herceg János akadémikus író, műfordító születésének 117. évfordulója alkalmából tartottak emlékezést kedden a zombori Szent Rókus temetőben, az író síremlékénél, a Dunatáj Egyesülés szervezésében. A megemlékezésen egyebek mellett elhangzott, a Herceg János Irodalmi Díj idei kitüntetettje Bicskei Zoltán, a Tisza mente meghatározó alkotója, filmrendező, grafikusművész, esszéíró.
A megemlékezés során többen felidézték Herceg János életművének jelentőségét és különleges személyiségét. Herceg János (1909–1995) a vajdasági magyar irodalom egyik meghatározó alakja volt. Zomborban született, életének jelentős részét azonban Doroszlón töltötte, amelynek hangulata és emberi világa számos művében visszaköszön. Íróként, szerkesztőként és műfordítóként is sokat tett a délvidéki magyar kulturális élet megőrzéséért és gazdagításáért; munkásságát ma is kiemelt tisztelet övezi Vajdaság-szerte.
Legismertebb művei közé tartozik a Tó mellett város, amely érzékletesen mutatja be a bácskai táj és az ott élő emberek világát. Egy hangulatos részlet így szól: „A víz fölött csend ült, s a part menti fák árnya lassan ráhajolt a tájra.”
Az emlékezés során Sutus Áron, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke mondott beszédet. Számomra különösen megragadó volt gondolatmenetének egy részlete:
„Miénk e táj, s a tájé mi magunk: ha hisszük, ha őszinték vagyunk, ha hajlíthatatlanok maradunk. Hát maradjunk mindez és minden! Méltó örökösként és zászlóvivőként, lobogóként, de ha kell, zászlórúdként, nem látszatos építőkövekként.
Legyünk mindez és minden! Féltők és építők, egybehívók és hites alázattal szolgálók, legyünk Herceg János közösséget álmodó és ösztönző sorai, legyünk bátrak, elszántak és lelkiismeretesek, számot vetve, hogy előrébb láthassunk, oda, ahol magyar jövő dereng fel elkövetkező évszázadok ölelő és felnevelő szeretetével.”
