– Hogyan kerültek a szülei New Yorkba és aztán Ön Innsbruckba?
– A nagyszüleim és a szüleim 1956-ban hagyták el Magyarországot, és Ausztriából New Yorkba kerültek, így születtem én az Amerikai Egyesült Államokban. Születésem óta mindvégig benne voltam a New York-i magyar életben: hároméves koromtól magyar cserkészóvodába jártam, majd hétvégi magyar iskolába és cserkészfoglalkozásokra, de a szüleim úgy vélték, ez nem elég, és azért, hogy „tanuljunk meg rendesen magyarul”, két testvéremmel együtt elküldtek bennünket Amerikából egy bajorországi bentlakásos magyar középiskolába, a Kastl-ban működő, nagyhírű Európai Magyar Gimnáziumba. Ott ismerkedtem meg az Innsbruckban született férjemmel, Schenk Józseffel, akinek a szülei szintén ’56-os menekültek voltak és Innsbruckban éltek. A kastli gimnáziumban érettségiztünk tehát, majd 1992-ben házasságot kötöttünk, azóta élek a tiroli fővárosban. Sajnos a kastli gimnázium 2006-ban megszűnt, de az alumnija él, sőt nagyon erős. Mi is mind a mai napig ehhez a nagy kastlis családhoz tartozunk.
– Említette, hogy New Yorkban cserkészóvodába járt. Azután is folyamatos maradt a kapcsolata a cserkészettel?
– Tizenkét éves koromig a New York-i magyar cserkészcsapatnak, majd a kastli magyar gimnázium cserkészcsapatának voltam tagja, mi több utóbbinak az érettségi évében vezetője is, és amikor Innsbruckba kerültem, mi sem volt természetesebb annál, mint hogy ezt a tevékenységet itt is folytassam. Fel is kértek rögtön, hogy indítsak el egy csapatot. Innsbruckban a negyvenes évek második felében is volt cserkészcsapat, majd ’56 után ismét. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején is voltak próbálkozások, de nem sikerült ebből folytonos munkának kikerekednie. Miután több kiképzésen részt vettem ahhoz, hogy ezt megtehessem, több cserkészvezetővel együtt megalapítottam a cserkészcsapatunkat. A kezdeti létszám az elején valamelyest csökkent, de ez hozzátartozik a felépítési munkához. Az utóbbi évek kivándorlóinak megnövekedett száma folytán jelenleg negyvenheten vagyunk: tizenegy vezető és harminchat gyerek, illetve ifjú, háromévestől 21-22 évesig. A kiscserkész-óvodás korúakhoz a 3–5, a kiscserkészekhez az 5–10, a cserkészek korosztályához a 10–18 évesek tartoznak, őket követi a vándorcserkész korosztály. Foglalkozásainkat a Magyar Házban lévő cserkészotthonunkban – s amikor szép idő van, a Ház gyönyörű, tágas kertjében – tartjuk kéthetente szombatonként. Az őrsvezetők és rajparancsnokok adott tanterv, az úgynevezett próbaanyag alapján dolgozzák fel és adják át az ismereteket. Fontosnak tartom a rendszerességet, folytonosságot, kiszámíthatóságot – és persze a tartalmat, a szemkontaktust, azt, hogy minden gyereket és vezetőt külön-külön megismerjek. Boldoggá tesz, amikor látom az örömeiket, amelyeket a tapasztalataikból nyernek, s amelyek által növekednek, fejlődnek. A szülőkkel való kapcsolattartásra is nagy gondot fordítunk, mindenről tájékoztatjuk őket, ők pedig gyakran felajánlják nekünk idejüket és segítségüket.
Névadónk, dr. Kozma György jezsuita atya Magyarországról került Innsbruckba, majd Rómába, Torontóba, Bécsbe és Münchenbe vezette útja, ahol ifjúsági lelkészként tevékenykedett. Egy jubileumi táborban ismertem meg Amerikában, ahol Petőfi Sándor A Tisza című versét szavaltam, és ő utána interjút készített velem; az érdekelte, hogy miért éppen ezt a verset választottam. Elmondtam neki, amit édesanyámtól hallottam, hogy miről is szól ez a vers: a forradalomról. Sokan szerettük Kozma atyát, halála után ezért vette fel cserkészcsapatunk a nevét.
– A cserkészet bizonyára az anyanyelv megőrzésében és a magyar kultúra megismerésében is meghatározó szerepet játszik szerte a diaszpórában.
– Nem lehet valaki magyar cserkész anélkül, hogy ne tudna magyarul, a cserkészfoglalkozások alatt illik ismerni a magyar nyelvet, magyarul pedig csak úgy tud valaki, ha megtanulja valahol, és ehhez jó, ha van egy iskola. Világszerte sok helyen a cserkészcsapatoknak köszönhető, hogy vannak magyar iskolák.
Mivel az 1945-től Innsbruckban működő magyar gimnázium 1963-ban megszűnt, találnunk kellett megoldást arra, hogy a gyerekeink megtanulják az anyanyelvünket és érettségi vizsgát is tegyenek belőle, hiszen attól, hogy mi külföldön születtünk és nőttünk fel, ugyanolyan magyarok vagyunk, mint mindenki, aki Magyarországon született. Amikor megtudtam, hogy Ausztriában létezik anyanyelvi oktatás, mindössze tizenkét gyerek és egy tanár kell hozzá, az akkoriban futó iwiw közösségi oldalon átnéztem az összes Innsbruckba bejegyzett magyart, s akinek a profilképén gyermeket is láttam, azokat levélben megkerestem. Az első években kissé nehéz volt összehozni a fiatalokat, de végül is sikerült. Az elemisták korcsoportjánál nem mi voltunk az elsők, hiszen a török, az albán és más népcsoportoknak volt már anyanyelvi oktatásuk, de a gimnazistáknál mi voltunk az elsők, sőt rögtön az elejétől arra törekedtünk, hogy a diákjaink érettségi vizsgát is tehessenek magyarból, mert ha ez nem is olyan, mint az anyaországi érettségi, de nagy a lelki értéke. Sok olyan ismerősöm van cserkész- és más körökből, aki nem tud jól magyarul, nem járt Kastl-ba, nem érettségizett magyarból, és most fájlalja, hogy ez a lehetősége nem adatott meg. Én pedig azt akartam, hogy az én gyerekeimnek ez megadasson. Megszerveztük, fejlődtünk, tanultunk hozzá; gyönyörű volt a folyamat, minden munkát és fáradságot megért. Örülök, hogy részese lehettem, nagy támogatója vagyok azóta is. A csúcs számomra természetesen az volt, amikor a most 19 éves Júlia lányom két évvel ezelőtt érettségizett; másik két gyerekem, a 18 éves István és a 17 éves Éva jövőre érettségizik – írásbelizik és szóbelizik – magyarból.
Semmi mást nem tettem: volt egy vízióm és azt követtem. Tudtam, hogy miért csinálom. Azért tudtam, mert ebben nőttem fel.
– Mint említette, tizenkét gyerekre és egy tanárra van szükség ahhoz, hogy az anyanyelvoktatás elindulhasson. Ez hogyan valósul meg a gyakorlatban?
– Úgy, hogy a magyar nyelv választható kötelezettség nélküli, illetve szabadon választott tantárgyként. Az elemi iskolások kötelezettség nélküli tantárgyként tanulják és nem kapnak osztályzatot érte, de bejegyzik az eredményeiket a bizonyítványukba. Az általános iskola felső tagozatán és a gimnáziumban is – Innsbruckban 5 és 8 éves gimnáziumok vannak – lehet szabadon választott tantárgyként kérni, de ott már kapnak a tanulók osztályzatot. Másak a feltételek, ha a diák érettségizni is szeretne belőle. Ebben az esetben a gimnázium felső tagozatán, a IX–XII. osztályban kötelező a részvétel, az írásbeli vizsgához az óraszám heti kettőről háromra emelkedik (a szóbelihez elegendő a heti két magyaróra) és szemeszterenként két-két dolgozat megírására is szükség van. Egy idegen nyelvet ki lehet váltani vele.
A központi érettségi bevezetése óta Ausztriában egy 25-30 oldalas tanulmány megírását is kötelezővé tették. Nagy öröm számomra, hogy a kisebbik lányom, Éva magyar téma feldolgozását választotta, amit németül fog megírni, de a magyartanárnő segítségével: összehasonlítja az ’56-os magyar menekültek helyzetét az utóbbi években kivándoroltakéval. Németül írja, mert ezek a dolgozatok – mint az egyetemeken a diplomamunkák – az iskolákban forrásanyagként használhatók majd, tehát jó, ha az osztrákoknak is lehetőségük lesz ehhez hozzáférni, ezt elolvasni.
– A cserkészet és a magyar oktatás iránti elkötelezettségét látjuk – de miből fakadt az Innsbrucki Magyar Hölgyek Csoportja megalapításának ötlete?
– Rendszeresen járva a pénteki klubestjeinkre, azt tapasztaltam, hogy állandóan szervezünk, szervezünk, de sosincs időnk arra, hogy beszélgessünk, még péntek esténként sincs. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy női találkozó, amire talán olyan hölgyek is eljönnének, akik különböző okok miatt nemigen járnak el rendezvényekre, például mert idősebbek, és este már nem szívesen vezetnek autót. Tíz éve havonta egyszer, minden hónap utolsó hétfőjén találkozunk a Magyar Házban, és kávézgatunk, beszélgetünk, általában tízen. Két éve kávéházi randevúkat is tartunk, amely során kávéházakat látogatunk meg. Erre elkísérnek bennünket ’56-os hölgyek is, akik mesélnek a korabeli kávéházakról és az emlékeikről.
– És a NeveNincs Csoport hogyan jött létre?
– A Ringató, az Így tedd rá, a Kerekítő nevű baba-mama programokból merítve indítottam el ugyancsak a Magyar Házban a NeveNincs Csoportot, és azon belül a 0 és 2 éves közöttieknek a Bogyó és Babóca, a 2-től 4 éves korosztálynak és mamáiknak pedig a Vackor csoportot. Anyanyelvét születéstől hallja, beszéli az ember, tehát születéstől kell a kornak megfelelő programot nyújtani az anyanyelv fejlesztésére. Mondókák, lovagoltató, kacagtató, tapsoltató… minden van, ami a babát örvendezteti. Boldogan látom, hogy erre is van igény.
– Hihetetlen, hogy milyen sok formáját találja meg a közösségi élet megszervezésének és hogy mekkora hozzáértéssel, milyen szakszerűen irányítja az egyes csoportokat!
– Azt szeretném a munkámmal kifejezni, hogy igenis lehet az ember magyar, ha külföldön született és nőtt fel, ha nem az anyahaza földjéhez kötődik. Nekem sikerült. Az én szüleim úgy neveltek fel bennünket, hogy mi magyaroknak érezzük magunkat, és ezért tegyünk is. Azt szeretném továbbadni, amit én is kaptam tőlük, egykori kastlis tanáraimtól és cserkészvezetőimtől: a tiszta magyarságomat, az irodalmunkat, a történelmünket. Többen is így vagyunk ezzel: számos ismerősöm családja generációk óta cserkészkedik, mások néptáncolnak, néptáncegyütteseket vezetnek. A mi kastli gimnáziumi osztályunkból – 1985-ben érettségiztünk – az egyik osztálytársnőm a férjével Los Angelesben vezet egy néptánccsoportot. A másik a hollywoodi cserkészcsapat parancsnoka. A harmadik a genfi magyar néptánccsoport egyik vezetője. A negyedik Brazíliában szintén ott van a magyar néptáncegyüttes vezetői között. Az osztrák cserkészkörzetünk parancsnoka is osztálytársnőm. Olyan közegben nőttünk fel, hogy nekünk természetes: ahol vagyunk, ott valamit tennünk kell. Múlt nyáron egy cserkésztáborban ott volt a körzeti parancsnok osztálytársnőm fia, az én lányom és a brazil osztálytársunk lánya, vagyis mi osztálytársakként összehoztuk a saját gyerekeinket. Nem gyönyörű?
Amikor a fiatalokkal foglalkozunk, a jövőnkkel foglalkozunk. Ez nagyon fontos munka, merem állítani, hogy a legfontosabb, hiszen ez a jövőnk. Ahogyan megközelítjük őket, a szeretet, amit átadunk nekik, azt viszik magukkal, arra fognak emlékezni 20, 40 év múlva, amikor visszatekintenek a gyermekkorukra…
– Okkal állapíthatom meg, hogy Ön az innsbrucki magyarság egyik tartóoszlopa. Ha egy év múlva találkoznánk, vajon milyen új kezdeményezésekről számolna be akkor nekem?
– Minden népiért dobog a szívem – lelkes néptáncos voltam a kastli magyar gimnáziumban és diákként ilyen foglalkozást is vezettem –, egy népdalkör megszervezése és egy cserkész-néptánccsoport megalakítása még előttem áll. Táncházat már sikerült szerveznem a lányom ballagása alkalmából, jó lenne ezt is rendszeressé tenni. A gyerekeim járatosak ebben, mert a külföldi magyar cserkészszövetség európai kerületének húsvéti regös táborában – harmincnyolcadszorra volt legutóbb – mindig tanulunk egy-egy tájegységről, annak táncairól, énekeiről, szokásaikról, és az utóbbi öt-hat táborra már el tudtam vinni a gyerekeimet is. Mindkét lányom zenél is, Júlia hegedül, Éva csellózik. Ha a népi énekek és táncok mellett a zenét is el tudják játszani, ennél nagyobb ajándék számomra nincs!
A népdalkört havonta egyszer tartjuk majd az idősebbekkel a pénteki klubest keretén belül. Tavaly szerveztünk egy kézimunka-kiállítást, idén ezt is szeretnénk megismételni. Ezeket szeretném még megvalósítani, a külföldi magyarok, a cserkészek és az ’56-osok szellemében, mert ennek a szellemnek van egy tartása, amit én büszkén képviselek. „Fogom, viszem és megtartom”, mint Wass Albert a láthatatlan lobogót. Petőfi Tiszájából is látom magam előtt a habokat, talán azért is, mert már megkezdtük az ’56-os forradalom 60. évfordulójához kapcsolódó megemlékezésünk előkészítését. Ez számomra azért is fontos, mert ezzel már eleve a szüleim előtt is szeretnék tiszteletet tenni.
Fotók: DEZ: Fotoshooting im Douglas / STUDIOLINE PHOTOGRAPHY
