– Márton Áronnak döntő szerepe volt abban, hogy Ön később a papi szolgálatot választotta hivatásául. Mikor és hol találkozott a nagy püspökkel először?
– Egy ditrói rokonfiú, Kelemen Mihály unokatestvérem a gyulafehérvári kántoriskolában tanult, és a szüleimmel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őt, az odautazás alkalmát megragadva pedig egyúttal bérmálkozom is. Egy másik családdal együtt a hatósági tiltás ellenére utaztunk el, titokban, Gyulafehérvárra. Az első, szombati napot az unokatestvéremmel és az ő osztálytársaival töltöttem, majd következett a sorsomat eldöntő vasárnap: 1961. május 21., Pünkösd vasárnapja. A kántoriskola elsőéveseivel és a hozzám hasonlóan máshonnan érkezett bérmálkozókkal együtt mintegy százan sorakoztunk fel a Szent Mihály-székesegyházban. Amikor az orgona megszólalt és Márton Áron püspök bevonult, az egész testem lúdbőrös lett! Úgy éreztem, ilyen lehet az, amikor valaki a mennyországban jár! Ennek a katartikus élménynek – amit egy délutáni személyes találkozás is követett, amikor kis csoportunkat fogadta – lett a következménye az, hogy hazaérkezésünkkor jeleztem a szüleimnek: ha vállalnák a költségek viselését, szívesen tanulnék Gyulafehérváron. A bentlakás ára akkoriban nekünk édesapám fizetésének a felét jelentette. Szerencsére volt lehetőség ösztöndíjra, így jelentkeztem Fehérvárra, titokban akkor is. A középiskola harmadik évében eldöntöttem, hogy tanulmányaimat a teológián folytatom; tizenhat-tizenhét éves koromra tehát világossá vált számomra, hogy hivatásomul a papi szolgálatot választom, és ezt alapvetően Márton Áron hatásának tulajdonítom.
– A teológián a nagy püspök is a tanárai között volt. Mit tanított Márton Áron, hogyan adott elő, milyenek voltak az órái?
– A hatvanas évek közepén-végén ő palotafogságban volt (Márton Áron 1949-től 1957-ig börtönben volt, 1957-től 1967-ig pedig csak a székesegyház bejáratáig hagyhatta el a püspöki palotát), de annak feloldása után is mi jártunk át hozzá az előadásaira. Hodegetikát, a lelkipásztorkodástan tudományának egyik ágát tanította nekünk. A diktatúra idején vallásszociológiát tilos volt oktatni, Márton Áron pedig a lelkipásztorkodástan keretében vallásszociológiai témákról is beszélt nekünk, felhasználva hozzá különösen a II. Vatikáni Zsinat Egyház a mai világban (Gaudium et spes) című konstitúcióját. Így készítette fel jövendő papjait a társadalomban tapasztalható különböző problémák kezelésére. Ezek az előadások nagy élményt jelentettek nekünk. Személyisége, tekintélye, atyai jósága, szelíd szigora lenyűgözött bennünket.
– Az intézet akkori szabályzata szerint a kispapok a szeptember 29-től június 21-ig tartó tanév alatt egyszer sem utazhattak haza vakációra, a karácsonyi és a húsvéti szünidőt a szemináriumban töltötték. Az első félévi vizsgák után volt egyetlen szabad, kirándulónap, de azt is a városban töltötték. 1969 januárjában azonban történt valami. Mi történt?
– 1969 januárjában a vizsgaidőszak kellős közepén, egyházjogvizsga után mi, negyedévesek egy esetleges félévi vakáció lehetőségéről beszélgettünk. Jäger Péter prefektus benézett hozzánk, és megkérdeztük tőle, hajlandó volna-e a kispapok aláírásával ellátott, félévi vakációra vonatkozó kérésünket Márton püspök úrnak továbbítani. Igennel válaszolt. Megfogalmaztuk a beadványt, és felajánlottuk benne, hogy a félévi vakáció napjaiért cserébe lemondunk bizonyos szabadnapokról, a nem kötelező jellegű, úgynevezett „nem piros betűs” ünnepekről, mint amilyen például Gyertyaszentelő Boldogasszony február 2-án vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony március 25-én.
Amikor a száz aláírást tartalmazó beadvány elkészült – csupán öten nem írták alá az akkori kispapok közül –, átadtuk Jäger prefektusnak és ő elvitte a püspök úrhoz. Közeledett a félév vége, s mi máris meg voltunk győződve arról, hogy megyünk vakációra. A félév utolsó vasárnapján délelőtt a székesegyházban ünnepelt szentmisét Márton Áron püspök jelenlétével tanári konferencia követte. A déli órákban a kispapokat a nagyterembe hívták. Nagy volt bennünk a várakozás és a remény, hogy megyünk vakációra. Erdély püspöke és a tanárok megérkeztek. Lélegzetvisszafojtva vártuk a főpásztor örömteli bejelentését. A katedránál helyet foglaló püspök néhány nyugodt hangú bevezető mondat után a következőt adta tudtunkra: „Fiaim, nem lesz vakáció. Megértettétek?” A válasz: síri csend. Akkor a kérdést megismételte: „Megértettétek?” Néhány halk válasz hangzott: igen.
Ez maga volt a tragédia. Erdély püspökének csalódnia kellett kispapjaiban! Azon a vasárnapon a nagy püspök nem ebédelt, hanem órákon át a kápolnájában térdelt, elmélkedett és imádkozott.
Nem mentünk vakációra. Mindenki minket szidott, a papok különösen, hogy mit tettünk nagy püspökünkkel.
Néhány nap múlva levél érkezett az intézet részére, amelyben Márton Áron elrendelte, hogy tanárokból és kispapokból állítsanak össze egy bizottságot, amelyik kidolgozza a félévi vakáció tervezetét. A bizottság elnökévé a későbbi püspököt, dr. Jakab Antalt nevezte ki. Évfolyamonként két kispap vett részt a munkában, és mi a következő tanévben hazamehettünk félévi vakációra.
Erdély püspöke újból nagyságáról tett tanúbizonyságot. Tudta, hogy nekünk is igazunk lehet. Magatartásunkat nem elítélte, hanem kérésünkre megtalálta a megoldást.
– A gyulafehérvári teológián végzett kispapokat az egyházmegye vezetője mindig a gyulafehérvári székesegyházban szenteli pappá Fehérvasárnapon. Mind a helyszín, mind pedig az időpont tehát évről évre azonos. Hogyan vált lehetségessé, hogy Önt Márton püspök a szülőfalujában, Ditróban szentelje pappá, 1971. szeptember 12-én?
– 1970 őszétől három társammal együtt – Jakubinyi Györggyel, Szabó Árpáddal és Tamáskó Péterrel – Rómában tanultunk. 1971 nyarán Németország Vatikáni Nagykövetségétől kapott ösztöndíjjal német nyelvkurzuson vettünk részt és csak augusztus végén utazhattunk haza Erdélybe szünidőre. Otthoni évfolyamtársaink felszentelése a hagyománynak megfelelően már Fehérvasárnap megtörtént. Mi ketten Szabó Árpáddal levélben fordultunk Márton püspökhöz a kérdéssel, nem volna-e lehetséges, hogy minket Ditróban szenteljen. Igent válaszolt. 1971. szeptember 12-én így volt Ditróban hosszú évtizedek után ismét papszentelés. A kommunisták rémületükben, arra a vasárnapra munkanapot rendeltek el, az üzleteket kinyittatták és különböző sportrendezvényeket szerveztek, mégis több ezren vettek részt a felejthetetlen ünnepségen. Márton püspök később Rómában is meglátogatott minket, erdélyieket, és azt mondta: „Fiaim, mindazt, ami jó, hozzátok magatokkal haza.”
– Római tanulmányait követően, 1975-től Ön a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola tanáraként Márton püspök közelében dolgozott. Milyen emlékeket őriz azokból az időkből?
– Márton Áron a kispapjai, papjai és hívei számára védőbástya volt, egy bölcs, gondolkodó, teológiailag képzett főpap, aki mindig látta az idők jeleit, és tudta, mit kell cselekednie, mit kell mondania vagy mikor kell valami ellen hallgatással tiltakoznia. Úgy tudta védeni egyházának, híveinek, népének jogait, hogy ezzel nem sértette mások jogát, emberségét. Bölcsen és szeretettel kezelte a más vallású és más nemzetiségű embereket is.
Egykori börtöntársa, Câmpian Mihai román ügyvéd volt, aki magyar feleségével Ditróban lakott. Mihai maga is jól tudott magyarul. A börtönben olyan szoros barátság alakult ki közöttük, hogy Márton Áron püspökként is vállalta Misi fiának a bérmaapaságot, s tartotta is a családdal a kapcsolatot. Valahányszor Ditróban járt – bérmáláskor, papszenteléskor –, zsúfolt programja ellenére mindig szakított időt arra, hogy barátját meglátogassa. Amikor 1961-ben kántoriskolásként Gyulafehérvárra kerültem, első karácsonyi hazautazásom előtt adott két üveg bort, és azt mondta: „Vidd el ezt Misi barátomnak!” Nagyon tudta a baráti kapcsolatait ápolni.
Nekünk, tanároknak szabad bejárásunk volt Márton püspök lakosztályába, bejelentkezés nélkül bármikor bemehettünk hozzá. Leakasztottuk a bejárati ajtó kulcsát, benyitottunk, megszólítottuk, s ha válaszolt, bementünk. Ha nem válaszolt, akkor nem zavartuk, később tértünk vissza ismét.
A szobája tele volt lehallgató-készülékekkel, és ő ezt pontosan tudta. Egyik alkalommal, amikor vatikáni küldöttekkel folytatott megbeszélésen tolmácsként vettem részt, másnap reggelre behívtak a szekuritátéra. Este elmentem a püspökhöz, s megkérdeztem, mi lesz, ha a megbeszélésről kérdezni fognak. Azt mondta: „Fiam, ezt nem fogják kérdezni.” Tudta, hogy amit lehallgattak, arról nem kérdeznek majd.
1961-ben láttam őt először és 1980-ban bekövetkezett haláláig szolgáltam mellette diákjaként, papjaként, a szeminárium tanáraként. Személyesen győződhettem meg arról, hogy Isten képmásaként volt jelen ebben a világban.
– Mindezen tapasztalatok alapján Ön számos előadást tartott Márton Áronról, szentbeszédekben méltatta, tanulmányokban emlékezett meg róla, 2014-ben pedig – e sorok írójával együtt, a Jakab Antal Keresztény Kör képviseletében – Nyugat-Európa és Kanada több nagyvárosába is elvitte a hozzá fűződő érzéseit, gondolatait az ott élő magyarokhoz. Milyen alkalom és megfontolás szülte ezt a kezdeményezést?
– A Jakab Antal Keresztény Kör társalapítóiként elhatároztuk, hogy Márton Áron püspökké szentelésének 75. évfordulója évében elősegítjük, hogy a nagy főpásztor boldoggá avatásáért megfogalmazott imaszavak Erdélytől távol eső templomokban is felhangozzanak, és csatlakozzanak a fohászhoz a Kárpát-medence más vidékeiről elszármazott nemzettársaink is. Hiszen, miként nemzeti (világi és egyházi) múltunk nagyjainak mindegyike, úgy Márton Áron is minden magyaré, minden szegletében a földkerekségnek. Milyen csodálatosan írja le ezt versében Bíró János Antal erdélyi ferences szerzetes: „Áron püspök Erdély egén / Legragyogóbb csillag vagy, / Fáklya voltál életedben, / Halálban is az maradsz! / Ez a csillag szórja fényét / A világon szerteszét…” A tőle kölcsönzött, „Szórja fényét a világon szerteszét” című emlékprogram-sorozatunkkal a nyugati diaszpórában – Ausztria, Németország, Svájc és Kanada kilenc nagyvárosában – élő honfitársainkhoz fordultunk, előmozdítva azt, hogy közös imánk hangja számottevően felerősödjék és hogy Márton Áron életpéldájára mint iránytűre minél több nemzettársunk rátaláljon.
– Éppen ezzel a céllal hirdette meg a Nemzetpolitikai Államtitkárság a nagy püspök születésének 120. évfordulója alkalmából a Márton Áron-emlékévet. Ön hogyan fogadta ezt a hírt?
– Ezt a hírt természetesen csak nagy örömmel lehetett fogadni, hiszen első alkalom, hogy ilyen széles körben valósul meg Márton Áron szellemi hagyatékának a világ magyarjaihoz való eljuttatása, mégpedig kormányzati kezdeményezés révén és Áder János köztársasági elnök, illetve Jakubinyi György gyulafehérvári érsek védnöksége mellett. Külön öröm számomra, hogy az emlékévet február 12-én, Márton Áron püspökké szentelésének 77. évfordulóján Csíksomlyón nyitották meg – ott, ahol, az érsek úr korábbi szavait idézve: „a főegyházmegye szíve dobog” – az érsek úr által, Tamás József segédpüspökével és számos papjával együtt bemutatott ünnepi szentmisével, a Csíkszeredában nyílt emlékkiállítással és gálaműsorral, amelyen Potápi Árpád János államtitkár úr is szólt az ünneplő közösséghez. Remélem, siker koronázza majd az államtitkárságnak azt a bejelentett tervét is, hogy a Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi Sándor-program ösztöndíjasai az emlékév rendezvényeihez tevékenyen hozzájárulnak, azokban aktívan részt vesznek, és ezáltal is világszerte egyre több honfitársunk megismeri és megérti, miért volt Márton Áron nagy püspök és nagy ember.
