Talán éppen e dombtetőről fürkészte a közelgő veszedelmet Bem apó és a lánglelkű Petőfi a győzedelmes nagyekemezei csata előtt, február végén, 168 éve. De jó lett volna itt lenni velük, nem szólni, csak figyelni, és tanulni tőlük: hazaszeretetet. Mert nekik nem volt kérdés, hogy e tájék mit jelent… Míg bámultam a messzi völgyben kígyózó országutat, olyasféle kaotikus, de magával ragadó érzés kerített hatalmába, mint amilyet a honfoglaló magyar őseink érezhettek, amikor letekintettek a Vereckei-hágóról. Hatalmas élmény volt, ahogy a képzeletem vetítővásznán megjelentek az ópusztaszeri körkép jelenetei… Majd visszahozott a valóságba egy árva, száraz bogáncs, amely éppen a fényképezőgépem lencséje elé állt, mint a jelen idők őszinte tanúja.
Akik megszámolták, azt mondják, hogy 300 erődtemplom található az alig három megyényi területen, ami egykor az erdélyi szászoké volt. Minden faluban, lett-légyen az bármily parányi, ott díszeleg egy-egy építészeti csoda, amivel nem tudtam mit kezdeni. A képzeletem oly korlátolt, hogy számomra felfoghatatlan: miből és honnan volt a szászokban annyi erő, tudás és energia, amely ezeket a épületeket létrehozta… Miközben a szászoknak már nyomuk nincs a szülőföldjükön, ezek a váracskák, vagy kastélyok – ahogy a helyiek nevezik –, mintha csak a semmiből teremtődtek volna, itt maradtak pusztulófélben lévő romnak vagy vásári bazárnak beillő giccsmúzeumnak. Mementónak.
Akárhányszor elvisz az utam egy-egy erődtemplom előtt, újra és újra gombóc nő a torkomba. Lelkiismeret-furdalásom támad, inkább bűntudatom, szorít a mellkasom és a szívem mélyén egy olyan nehéz kő nő, amit elhordani nem lehet. Ez a kő a kérdések súlyától nehéz, és egyre nehezebb, mert nem találok rá értelmes, de legalábbis elfogadható választ, amely könnyítene a lelkemen. Mintha csak felelős lennék árva sorsra jutásukért, rongyolódó külsejükért, elhagyatottságukért. A penészes falakért, a dohos levegőért. Belépek a díszesen faragott kőportálén, és a csend szinte fáj, agyvelőig hatol. Bent üres padsorok, kongó keresztelőmedence, néma szószék és a végtelen szomorúságot árasztó szárnyasoltár fogad. A karzatról lelógó erdélyi szőnyegek, anatóliai perzsák, egykori adományok is csak porfogók. A falakon pattogzó freskók, szentek, lovagok, mártírok. A múlt tanúi, a történelem nagykövetei ők, akik még tudnak egy legendát, egy példabeszédet, és reményt adnak a tágra nyílt szemű betérőnek. Akinek van látása, az hallja szavaikat.
Villanydrótok által megkötözött toronyóra, megállították a perceket, de az embereket nem tudták. Elmentek. Vitték magukkal poggyászukban a történelmet. Sőt, vittek mindent, az évszázados szász autonómiát, a munka becsületét, népviseletüket és táncukat, népdalaikkal együtt a nyelvüket és a házak rendjét. Nem hagytak itt semmit, pedig minden közös volt. Csak bennünket, az utókor fiait, hogy egy-egy erődtemplom előtt megállva elgondolkodjunk a jelen tehetetlenségén, arra várva talán, hogy történjen már valami: csoda. Vagy nyíljon meg a föld, és nyeljen el ezzel a száraz vadvirággal együtt, dombtetőstől, amire felmásztam, hogy közelebb legyek az éghez, hallótávolságra a Teremtőhöz.
Már csak a harangok szólnak, ők tudják, mit dalolnak, magányos tornyokból szemlélik a változó tájat. Fejem lekókadt, de a fűszálakon megcsillanó harmatcseppek megígérték az eljövendő napsugaras ünnepet.
