Kérlek mutatkozz be röviden!
Keresztes Péter vagyok, Marosvásárhelyen születtem és ott is érettségiztem. Egyetemre elkerültem Kolozsvárra, ott végeztem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, „filmművészet, fotóművészet, média” szakon. Helyben találtam munkát, ezért két évig még ott maradtam, tehát összesen hat évet töltöttem Kolozsváron, nagyon megszerettem és éreztem, hogy az lesz nekem az igazi város. Mígnem elkerültem Bukarestbe. Ott operatőrködtem, eleinte a Duna televíziónak voltam tudósítója, majd ezután átkerültem a Román TV bukaresti magyar adásához. Épp egy szerkesztői hely üresedett meg, és akkor kezdtem el megtanulni szerkeszteni, de persze operatőrként továbbra is segítettem a kollégáimnak. Ott lejárt a szerződésem és nem tudták meghosszabbítani. Viszont megismerkedtünk a mostani feleségemmel Bukarestben, akit Temesvárra hívtak a Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz rendezőként, én pedig vele tartottam. Így kerültem Temesvárra, ahol elég hamar kiderült, hogy szintén a Román televíziónál van egy üresedés és ide is kellene valaki, aki a magyar adást szerkesztené. Tehát majdnem ugyanazt a munkát tudtam tovább végezni, mint amit Bukarestben elkezdtem.
Ezek szerint könnyen indult az életed Temesváron?
Nem volt könnyű elkezdeni, mert én Temesváron nagyon keveset éltem, nem ismertem igazán sem a közéleti személyeket, sem a művészeket, sem a városnak a hangulatát. Nem értettem a különbséget Erdély és Bánság között. A „szórványt” nem igazán tudtam megfogalmazni eleinte, habár Kolozsváron szám szerint szórványban éltem, mert a város magyarsága jóval húsz százalék alatt van. Bukarestben még inkább láttam, hogy milyen a szórvány, de valahogy ott nagyon pezsgő volt az élet, és emiatt nem igazán vettem észre a negatívumokat. Itt Temesváron szembesültem ezzel először teljes mértékben, ami egy egész életre szóló tapasztalat. Egy olyan ember számára mint én, aki tömbben nőtt fel, ez egy nagyon furcsa élettér és nagyon más hangulat.
Tehát számodra egy véletlenszerű út vezetett a tömbből a szórványig?
Teljesen. Amennyiben hiszünk a véletlenekben.
Hogyan bírod Temesvárról megszólítani a magyar szórványközösségeket a Román televízió munkatársaként?
Én szerkesztem a regionális magyar adást. A televízió biztosít számomra operatőrt és vágót, de a körülmények nem a legideálisabbak. Mivel ezekhez a szakmákhoz szintén értek, ezért inkább én operatőrködöm és vágom a saját anyagaimat. Tehát egyedül dolgozom az adáson és nemcsak Temes megyéből, hanem Arad, Krassó-Szörény és Hunyad megyékből is tudósítanom kell. Ilyen szempontból nehéz, hogy négy megyét kell lefednem, illetve számtalan témát. Jó lenne egy teljes képet adni az itt élő magyarságról és ebbe beletartozik a politikai élet, a sport, a tudományos élet, a művészetek, az egyház... tehát nagyon szerteágazó kellene lennie az adásnak ahhoz, hogy be tudja mutatni ezt az összes területet. Emiatt ezt nem is sikerül megcsinálnom, hiszen ez képtelenség. Nincs sem annyi időm, sem annyi energiám, hogy ezt lefedjem, illetve a televízió sem tud nekem olyan körülményeket biztosítani, amely ezt lehetővé tenné.
Ideális esetben hány fős csapatra lenne szükséged, hogy állandóan tudósíthass a négy megyében zajló magyar eseményekről?
Azt kell látnunk, hogy egy fő egy órányi adásidőt sokkal nehezebben hoz össze, mint három fő három órányi adásidőt. A csapamunka hiányzik, feltétlenül szükség lenne még legalább egy emberre, akivel meg lehet beszélni dolgokat, akivel le lehet osztani bizonyos feladatokat. Egyedül dolgozva elég nagy a hiba lehetősége. Előfordulhat, hogy lemaradok egy eseményről vagy megírok egy szöveget és elírás marad benne, mert nincs aki átnézze. De igazán az lenne jó, ha velem dolgozna még legalább egy ember és még két tudósítóm lenne.
Milyen visszajelzéseket kapsz a magyar közösségtől?
Furcsa ez a műsor. Én azt szoktam mondani, hogy „senki nem nézi, de nagyon sokan látják”. Mikor beszélgetek emberekkel, akkor kiderül, hogy sokszor nem tudják mikor van adásban a műsor vagy milyen témákkal foglalkozunk. Viszont mégis sokaktól hallok arról visszajelzést, hogy látták egy ismerősüket az adásban vagy örömmel láttak ismétlést egy riportról, ami nekik nagyon tetszett. Nincs egy konkrét nézettségi kimutatásom arról, hogy pontosan hányan nézik. Három helyen is jelentkezik az adás, nevezetesen a temesvári helyi csatornán, illetve a 3-as csatornán, ami egyrészt országszerte nézhető a televízióban, másrészt az internetre is felkerül. Ezek közül a televízió internetes oldalán tudom követni, hogy hányszor kattintottak a műsoromra a nézők és ez alapján elmondható, hogy jóval nézettebb, mint az azonos műsorsávban megtekinthető kisebbségi adások. Például a legutóbbi műsort, ami a helyi biogazdálkodásról szólt, önmagában a televízió internetes oldalán is több mint nyolcszázszor nyitották meg, ami kedvezőnek számít. Tehát úgy látom, hogy el lehet érni emberekhez, csak általában nincs konkrét visszajelzés. Ez alól kivételt képez, ha valami probléma van... akkor általában visszajeleznek. Megesett, hogy egy néző betelefonált az adást nézve, hogy miért beszélünk Székelyföld autonómiájáról, miközben valójában csak arról volt szó, hogy decentralizálni kellene a régiókat és nem mindent Bukarestből kellene indítani. Ebből rájöttünk, hogy az élő adást románok is nézik, amit én pozitív visszajelzésnek tekintettem.
Akkor a műsorod egy összekötő szerepet is betölt a magyarság és a román nyelvű többség között?
Igen. Ez elég nagy felelősség, hiszen a „Körkép a végekről” című műsor az a sajtótermék, amelyik egyszerre tud szólni a magyar, illetve a román közönségnek is és ilyen szempontból az egyedüli médium, amelyik „hidat képez”. Hiszen az újság és a rádió értelemszerűen csak magyar nyelven elérhető. Emiatt én az adásaimat is tudatosan úgy alakítom, hogy egyszerre szóljon a magyarságnak és románságnak is, a bánságiaknak és Románia egészének egyaránt. Próbálok kevésbé lekorlátozódni egyetlen eseményre, inkább több eseményt is egymásba fűzök egy riportban, hogy minél több embert szólítson meg.
November végén zajlanak a Temesvári Magyar Filmnapok. Honnan jött az öltet?
A filmnapokat azért kezdtem el megszervezni, mert Temesvár nagyon rosszul áll a mozi szempontjából. Egyetlen belvárosi mozi van, ahol nem feltétlenül adottak jó körülmények. A pláza mozikat én különösebben nem szeretem, főleg nem a felhozatalukat. Magyar filmeket pedig abszolút nem lehetett megtekinteni Temesváron. Mivel Bukarestben láttam, hogy a Balassi Intézet évente megszervezi a Magyar Filmhetet és nekik már rendelkezésre állnak a magyar filmek román felirattal, ezért nagyon egyszerűnek tűnt elkérni tőlük a filmeket. Így kis befektetéssel meg lehet mozgatni egy kisebb közönséget.
A számos nehezítő körülmény ellenére töretlen lelkesedéssel végzed a munkádat. Mi motivál téged?
Alapjában véve nagyon szeretem a szakmámat és itt a televíziónál szabad kezet kapok, ez számomra egy elég erős motiváló tényező. A televízió pedig mellettem áll ebben. Másrészt természetesen a közönségért. Illetve valamilyen szinten a szakmát is érdekli, hogy itt a Bánságban milyen anyagokat készítek és ezt értékelik is. Az elmúlt évben három televíziós díjat is sikerült elnyernem, aminek nagyon örültem és hosszú távon feltöltött energiával. Ezek azt üzenik számomra, hogy érdemes csinálni! A szakmát persze nem azért csinálom, hogy nekem babért osztogassanak. A nehezítő körülményekből pedig a nézőnek semmit nem kell, hogy lásson.
