A konferencia Nagy Alpár, egeresi lelkész prédikációjával kezdődött. Kiemelte, hogy a legjobb nevelési módszer a hívek, presbiterek, lelkészek példamutatása, mert hiába beszélnek arról, hogyan kellene élni, ha az életükben ez nem látszik, hiteltelenné válnak.
Ezután Gál Máté István, a presbiterszövetség elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A köszöntések sorát Fáy József, az Erdélyi Református Egyházkerület elnöke folytatta. Beszédében ő is hangsúlyozta, hogy az egyházi tagok életükkel példát kell mutassanak, mert rájuk figyelnek. Cselekedeteikben látszania kell, hogy nem kényszerből, hanem szívből végzik a munkájukat.
A konferencia főelőadója Dr. Márkus Mihály, a Dunántúli Református Egyházkerület volt püspöke, nyugalmazott lelkész volt. Előadása kezdetén mindenkinek átnyújtott egy „Református magyar vagyok” címmel ellátott cikkgyűjteményt, mely írások a Dunántúli Református Lapban jelentek meg 2010-2011. között. A publikáció 8 pontban foglalja össze, hogy milyennek kell lennie egy református embernek.
Véleménye szerint a presbitereknek aktív szerepet kell vállalniuk a közösség életében. A körzetükhöz tartozó családokat legalább évente négyszer kellene meglátogatniuk, és beszélgetni velük gondjaikról, szükségleteikről, amit aztán a felvetnének a presbiteri üléseken, és megoldást kereshetnek rá. Kiemelte, hogy a református egyház vezetése nem demokratikus kell, hogy legyen, hanem a közösségi elv kell döntő és meghatározó legyen. Ehhez bármikor segítségül hívhatják úgy egyházi, mint történelmi örökségüket, és kéri, hogy elgondolásaikat váltsák valóra ott, ahol éppen élnek. Hangsúlyozta: „Vagy errefelé kell tartani, vagy asszisztálunk a gyülekezetek és ezzel együtt a magyarság elsorvadásához!”.
A kávészünetet követően – melyet a helybéli asszonytestvérek biztosítottak a résztvevők számára – az egybegyűlteket négy csoportra osztották, ahol lehetőség volt a hallottak megbeszélésére, megvitatására, tapasztalatcserére. Minden csoport moderátora egyöntetűen beszámolt arról, hogy a presbiterség legnagyobb nehézsége abban van, hogy az életük a kirakatban van. Javaslatok érkeztek ara vonatkozólag is, hogy a megválasztott presbitereknek indítsanak képzést a feladataikkal kapcsolatban. Továbbá szó esett arról, hogy a nagyobb részt kellene vállalniuk különböző adminisztrációs feladatokból, hogy a lelkész többet foglalkozhasson a lelki jellegű ügyekkel. Mivel a gyülekezet szavaz bizalmat a presbitériumnak, együtt kell munkálkodjon velük. Ezért fontos a jó kapcsolat a gyülekezet, a lelkész és presbitériumok között.
A konferencia végső összegzéseként elhangzott: a presbiter példamutató életével tudja leginkább képviselni az egyházat, mert minden prédikációnál többet jelent az, hogy úgy éli az életét, mint ahogy azt mástól megköveteli.
A helyi lelkész néhány mondatban ismertette a helyi érdekességeket. Egeres 1263-ban már mezőváros. A település mai gótikus temploma 1390-ben épült, mely építmény az idők folyamán sokszor pusztult el. Templomában temették el 1573-ban Bocskai István erdélyi fejedelem, Gábor nevű bátyját. 1910-ben építették az orgonát, mely pillanatnyilag nem működik, de ígéret van rá, hogy megjavítják. Ugyanebben az évben tartott népszámlálás adatai alapján 1374, többségben román lakosa volt, de jelentős magyar kisebbséggel. 1992-ben társközségeivel együtt 7120 lakosából 3934 román, 2908 magyar, 272 cigány, 4 ukrán és 2 német volt. A gyülekezet a mai napra körülbelül 300 lelket számlál, melyhez parókia és imaház is tartozik. Mivel a településnek nincs magyar iskolája, szombatonként tartanak magyar órákat külön a magyar-, és külön a román gyerekek részére.
A konferencia után az Egeresi Kultúrotthonban a 70 résztvevő megvendégelésére került sor. Mindenki lelki és gyakorlati tanácsokkal felvértezve indulhatott haza, hogy aztán a közös ügy, a megmaradás érdekében tovább végezhesse szolgálatát az Úr szőlőjében.
Mielőtt még hazatértünk volna , a 12 zsoboki résztvevővel rövid kitérőt tettünk a kalotaszegi várak egyikéhez, az Egeresi várromhoz. Egeres a középkorban a kolozsmonostori bencés apátság birtokában volt. A bencés apátság javainak szekularizációját követően 1570 körül került Bocskai István fejedelem apjának, Bocskai Györgynek a birtokába. A kapu 1572-es, címerrel ellátott felirata szerint az ő nevéhez fűződik a várkastély építésének megkezdése. A XVIII.-XX. században számos család birtokolta. Utolsó tulajdonosa Fekete János volt, aki a bányamunkások számára bérlakásokat alakítatott ki benne. Az 1900-as évek óta fokozatosan romló állagú épület 1948-ig lakott volt. Az egykoron Kalotaszeg vidékének egyik legszebb reneszánsz épülete napjainkra sajnos nagyon romos állapotba került, elvesztette műemlék jellegét és turisztikai jelentőségét.
