Igazából arról lesz szó, hogy milyen határon túli magyarként egy másik határon túl lenni. Vagyis kárpátaljai magyarként csehországi magyarnak, miután öt évig éltem magyarországi magyarként is. Hát igen, ez ilyen összetett. De követhető, remélem...
Még egyszerűbben (?): idegenként idegenben mindenhol és bárhol.
Mert otthon (Kárpátalján) magyar vagyok, Magyarországon azért még mindig gyakran ukrán, Prágában meg leginkább magyar, vagy magyar kárpátaljai. Ki érti ezt?
Még azt hiszem, hogy októberben kaptam azt a kérdést, hogy sikerült-e beilleszkednem. Kikerekedett szemekkel csodálkoztam a kérdés gazdájára, hisz nekem mindaddig eszembe sem jutott, hogy külön tárgyalandó vagy figyelendő dolog lenne ez. Csak jöttem és elkezdtem ittlenni. Nagy hirtelenséggel a pillanat hevében megfogalmazódott bennem, miért volt ez így: én örökös határon túliként kerültem szintén határon túli szituációba, úgyhogy ez nem okozott gondot (legalábbis én így érzem). És kicsit mégis más az itt élőkhöz képest. Mi, kárpátaljaiak belekerültünk (ha úgy tetszik: belekényszerültünk) a történelem sajátos fintora során abba a helyzetbe, amiben most is vagyunk. Nem mi választottuk, mi "csak" éljük, ahogy tudjuk – és ahogy engedik. Míg a csehországi magyarok többsége (hangsúlyozom: többsége, tehát egyáltalán nem mindenki) önszántából van ott, ahol. Maguk választották ezt a helyzetet, a saját boldogulások keresése végett vannak itt. Vagyis ők élnek, ahol akarnak és tudnak, mi pedig élünk, ahol vagyunk (érdekes, hogy így fogalmazok, holott én is épp egy prágai szobában ülök most teljesen önszántamból; de hát nem tudom, nem is akarom megtagadni önmagam...).
Ebből fakadóan érzem azt, hogy talán egy küzdelmesebb fajtából vagyok. Ami az emberek többségének alapvető és természetes, az nekünk elképzelhetetlen vagy fényév távolság. Értem ezalatt akár a tömegközlekedés fejlettségét: a cseh fővárosban percenként kb. hét villamos, négy autóbusz és hat metró indul egyik megállóból a másikba, míg otthon óránként legfeljebb három távolsági busz a városokban – vagy marsrutka, ha úgy tetszik –, a falvakban óránként egy, és este hat után képtelenség eljutni 15 km-es távolságra, ha nincs saját autód. Az utak pedig néhol szinte túlvilágiak: vagy nincsenek, vagy olyanok, mint a Holdon.
Zakarpattya – én így szeretlek!
Ehhez képest Budapestre kerülni a húszas éveim elején, és azt tapasztalni, hogy hiába van annyi lehetőségem eljutni A-ból B-be, így is legalább 40 percet vesz igénybe, mert olyan hatalmas a város, akkor egyből megérti az emberfia, miért rohannak annyit, és mégis alig érkeznek az ott élők. Otthon valahogy több mindenre jutott időnk. Vagy többnek tűnt. Mostanra már magam sem tudom.
Teljesen más az életszínvonal és a kulturális igény is. A létszükségletből fakadóan másfajta értékrendszerrel rendelkeznek a három említett helyen élők (rendelkezem én is, attól függően, épp hol vagyok). Míg Kárpátalján a mindennapi megélhetésért, az állandó gázáremeléssel és folyamatos inflációval küzdenek az emberek a stagnáló fizetések mellett (különösen most, a keleti országrészben zajló háborús állapotok miatt), addig Magyarországon többnyire az oktatási és politikai problémák élveznek figyelmet (persze ott is van rengeteg megélhetési problémával küzdő), Csehországban pedig talán a bébiszitter keresése volt eddig a legégetőbb gond a külföldi nyaralás vagy síelés mellett, amivel találkoztam.
De hangsúlyozom: ez egy nagyfokú általánosítás, természetesen mindenhol vannak a vázoltaktól eltérő kivételek. Talán leginkább azokat a rétegeket festik le, amelyekben én mozgok az adott helyeken.
Nemrég egy magyarországi ismerősömmel beszélgettem egy prágai kávézóban. Szintén a határontúliság volt a téma, s mondtam, hogy tapasztalatom szerint az otthoniak zárkózottabbak, nehezebben kommunikálnak idegen társaságban, nehezebben nyitnak az újdonságok felé (nem titok: hajdani magamból indultam ki). Kedves beszélgetőpartnerem mondta, hogy ezzel ő is így van. Erre én: "Igen ám, csak hogy ez nálad egyéni viselkedésforma, míg nálunk inkább népbetegség." Persze az egyetem, a doktoranduszi és pedagógusi évek, a baráti társaságok felvérteztek egy idő után egyfajta nyitott civilizációs és kulturális illemmel – de mi van azokkal, akiknek ez nem adatott meg?
Mint ahogy fentebb is írtam, a küzdés a vérünkben van. Ebből fakadóan a teherbírásunk is elképesztő méreteket képes ölteni. Így amikor idekerültem ösztöndíjasként, űzött vad módjára kerestem a lehetőségeket, hogy hol tudok egyáltalán tenni, segíteni valamit. Valamit, amivel én is elégedett vagyok: s mint kiderült, nekem nagyobb elvárásaim vannak magammal szemben, hisz több kimutatható (látható, érezhető, tapasztalható, tapintható stb.) eredményhez szoktam. Rengeteg energiámba került, hogy megtaláljam a helyem. Talán mostanra valamelyest sikerült, azt hiszem. Azt érzem, hogy végre érdemit csinálok, de azt még nem tudtam megszokni, hogy itt többet jelent az, ami számomra talán még kevés. De a visszajelzésekből kiindulva – amikor egy nap hárman is megkérdezték, hogy szeretném-e meghosszabbítani az ösztöndíjam – merem azt gondolni, hogy jól végzem a dolgom. És talán nem a halálos kimerültség mércéjével kell mérni az eredményességet.
Az elmúlt hónapokban többször is találkoztam egy érdekes mondattal a cseh fővárosban, ami nyomott hagyott bennem. Mégpedig a következővel: "Szégyellem, hogy magyar vagyok." Annak kapcsán hangzott ez el, hogy egy eseményre nem gyűlt össze elég magyar résztvevő. Mostanra megfogalmazódott bennem, miért bánt ez a mondat. Én eddig sosem szégyelltem, hogy magyar vagyok. Mert nem viselkedtem úgy, hogy a magyarságomat restellnem kelljen. Olyan helyzetben már voltam, amikor azért pirultam, mert mások magyarok. De a kettő nem ugyanaz, és nem összetévesztendő.
Számomra külön említésre méltó, hogy egy előadás alkalmával megdicsértek a szép beszédemért, mondván, hogy: "a kárpátaljaiak, na azok tudnak szépen magyarul beszélni!"
S hogy végül milyen kárpátaljai magyarként Magyarországon át Csehországban élni? Vitathatatlanul nagyobb rálátást nyújt dolgokra. Vagy nagyobb rácsodálkozást. Úgymond élet érettebbé (ha létezik ilyen szó...), tapasztaltabbá tesz. Mindenesetre az biztonsággal kijelenthető, hogy nem kiváltságos helyzet – bár a maga módján mindenképp az. Más. Nehezebb? Az biztos, hisz mindenkinek a sajátja a legnehezebb, nem?
Büszke vagyok arra, ahonnan jöttem, amivé az formált, ahonnan jöttem. Érdekes, hogy ezt leginkább akkor érti meg, érzi át az ember, amikor elkerül a nagybetűs OTTHONRÓL.
Ez nem identitáskeresés. Ez egy nagyfokú identitás-megerősítés.
