Pál Lajos és felesége, Pál Katalin Kárpátaljáról elszármazott zenepedagógusok hosszú évek óta fáradoznak azon, hogy a fiatalok megismerhessék azt a magyar kultúrkincset, amelyet nagyapáik örökítettek rájuk, hiszen ők tudták: saját kultúránkat ismernünk és becsülnünk kell! Fiúk, Pál István „Szalonna”, a Magyar Állami Népi Együttes vezetője és a képzés fő szervezője szerint, négy éve ennek a képzésnek a létrejöttével régi vágya vált valóra, hiszen egy olyan tanfolyamot akart elindítani, amelyen nemcsak egy nyári tábor ideje alatt tanulhatnak a résztvevők.
A résztvevők énektudásukat Pál Eszter, tánctudásukat Kiss Balázs és Farkas Fanni táncoktatók mellett fejleszthették, míg Pál István és Gombai Tamás a hegedű, Karacs Gyula a brácsa, Doór Róbert a nagybőgő, Gera Attila a klarinét és tárogató, továbbá Berta Alexandra a citera muzsikát tanítja majd a meg a népzenészekkel. A képzés oktatói anyagát az erdélyi magyarpalatkai muzsika és tánc képezi, és mely képzés havonta egyszer kerül megrendezésre. Felemelő érzés volt azt a közel 250 résztvevőt látni, akik fontosnak érzik kultúrájuk megtartását, hagyományaik ápolását, és időt, energiát nem sajnálva fontosnak tartották, hogy rászánják hétvégéjüket egy ilyen jellegű képzésre.
Mivel minden évben résztvevője vagyok ennek az eseménynek, fontosnak tartottam, hogy ez a folytonosság ne szakadjon meg, és csatlakozva a Viski Bicskások Népi együttes zenésztársaimhoz, részt vegyek a soron következő képzésen is. De mivel most nem Kárpátalján tartózkodom, gondoltam, hasznos és érdekes lehet a Zsoboki Néptáncegyüttes tagjai számára is, ha belekóstolnak abba, hogyan tanítják Kárpátalján a Hagyományok Háza profi oktatói a mezőségi táncokat. A bürokrácia különböző rostáin átbukdácsolva – amit az útlevelek és különböző meghatalmazások formájában gördített elénk a Román és az Ukrán törvénykezés–, végül egy párnak, Ruzsa Zsófiának és Ambrus Erwinnek sikerült elintéznie a szükséges okiratokat. Felkértem mentoromat is, Ruzsa Erzsébetet, hogy tartson velünk erre a nagy kalandra, amit ő szívesen fogadott el. És ha már Kárpátalján jártunk, egy villámlátogatás erejéig ellátogattunk szülőfalumba, Viskre is. Volt ennek az utazásnak egy magyar-magyar, szórvány-szórvány kapcsolatot erősítendő szándéka is, mely véleményem szerint megérte a fáradságot, és a közel 250 kilométeres utazást – az ukrán utakon uralkodó kátyútenger ellenére is –, hiszen kalotaszegi és kárpátaljai magyar szembesülhetett vele, hogy bár egy határ választja el őket egymástól és az anyaországtól, mégis egy a nyelv, egy a zene, egy a kultúra, és ami a legfontosabb, hogy egy a gyökér, a kötelék is, amit viszont erősíteni kell, mert ha nem vigyázunk rá, elvehetik tőlünk.
