1989-ben születtem, gyermekkoromat Gödöllőn töltöttem, már kisiskolásként erősen érdeklődtem a magyar népi kultúra iránt, ez az érdeklődés középiskolai éveim alatt sem hagyott alább, így 2008-ban jelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karára, néprajz szakra. Egyetemi hallgatóként részt vettem az AGORA Alapítvány a Társadalomkutatásért mentorprogramjában, ahol migráns hátterű gyermekek beilleszkedését és nyelvtanulását segítettem, számos tanítási módszerrel és közösségépítő gyakorlattal gazdagodtam.

Jelenleg a makói József Attila Múzeumban múzeumpedagógusként tevékenykedem, így a néprajzi tudásomat és tanítási gyakorlatomat tovább kamatoztathatom a nem formális oktatás terén.

Szegeden töltött éveim alatt szoros barátságba kerültem a vajdasági csoporttársaimmal, akik, baráti beszélgetéseink során megismertettek a délvidéki magyarság társadalmi valóságával. Később a személyes látogatásaim is rendszeressé váltak, több éven keresztül résztvevője voltam az adai Vadvirág Hagyományápoló Kör néptánc és honismereti táborának, és más rendezvényeinek is. Az elmúlt évek távlatából jó érzéssel mondhatom, hogy sikerült megismernem a bácskai Tisza-mente magyarságának hagyományőrző tevékenységét, az ottani táncházmozgalmat.

2013 óta néprajzi kutatásaim is a Délvidékre koncentrálódnak, Gombosra. Egyetemistaként kezdtem foglalkozni a település népviseletével, melyből elsőször sikeres OTDK dolgozat, később Ma-s szakdolgozat született. A Gomboson töltött idő – a célirányos adatgyűjtés mellett – alkalmas volt arra, hogy a Bácska nyugati felét, a Dél-Duna mentét is tágabb kontextusban megismerhessem. Örömmel tölt el, hogy szoros szakmai és baráti kapcsolatot sikerült kialakítanom a gombosi Arany János Művelődési Egyesület vezetőjével, aki felismerte azt, hogy miként tud egy kis település profitálni a néprajzi kutatásomból.

Ez a felismerés vezérel azon az úton, hogy legjobb tudásom szerint segítsem a délvidéki magyarokat kultúrájuk megtartásában a 21. századi életstratégiákhoz alkalmazkodva. Remélem, sikerül rámutatnom arra, hogy a népi, de akár az első világháború előtti polgári vagy kisnemesi kultúra is egy olyan erős alap, melyhez vissza lehet nyúlni, meríteni lehet belőle. Mikor ez megtörténik, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül, mert a történelmünk közös, egy nyelvet beszélünk, nem csak verbális, de kulturális értelemben is.