A név helyes kiejtése „Didics”, ami némi magyarázatot érdemel. Édesapám 1966-os születésekor változtatták át a családnév írását „Didici”-re a Ceauşescu-rendszer reromanizációs törekvésének következtében, amely rengeteg erdélyi magyar családnév elrománosításával járt. A gyimesközéploki temetőben a mai napig magyar kiejtés szerint olvasható a megboldogult rokonok neve: Didics. Mindkét szülőm a gyimesfelsőloki kórházban született középosztálybeli munkás-paraszt családba. Édesapám 1988-ban a Ceauşescu-rendszer bukása előtti évben szökött át Magyarországra szerencsét próbálni, akit később édesanyám is követett, így történhetett meg, hogy Pécsett láttam meg a napvilágot.

Gyermekkoromat kettős identitás jellemezte. Az otthon mindig Gyimest jelentette, hiszen szüleimtől így tanultam és mindig Gyimesbe mentünk „haza”, az iskolai évek viszont Pécshez kötöttek, így a gyimesi csángók archaikus világa és a modern városi, „magyarországi” lét szoros szorításában nevelkedtem egészen a pályaválasztás pillanatáig, amikor is a Budapesti Gazdasági Főiskolára kerültem. Itt viszonylag hamar kiderült, hogy nem könyvelésből fogom keresni a kenyerem, de szerencsémre ezzel egy időben a budapesti táncházmozgalom kecsegtetően színes forgataga már magába szippantott, és hamar a Műegyetemi Táncegyüttesben majd a nagy múltú Vasas Művészegyüttesben találtam magam, ahol megkaptam a kezdő lökést egy hozzám sokkal találóbb életút irányba.

2013-tól már az ország egyik legnívósabb együttesében, a Szentendre Táncegyüttesben folytattam a táncos tevékenységet. Fitos Dezsőt az az évi táncháztalálkozón ismerhettem meg, akit megkértem, hogy vezessen be a gyimesi táncok rejtelmeibe, tudván, hogy ő a táncdialektus egyik legmeghatározóbb szakértője. Jelentkezésemet szívélyesen fogadta, és azóta is minden alkalmat megragadok, hogy mindentudó lábait és mozdulatait lesve jobb táncossá váljak. Nem sokkal később a Fitos Dezső Társulat tagja lettem, ahol már hivatásos szinten, még intenzívebben művelhettem a színházi keretek közé helyezett autentikus néptáncot, csillapíthatatlan tudásszomjjal tovább kutatva a tiszta forrást.

2016-ban a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatója lettem, ahol magyar néptáncot és pedagógiát tanulhattam korszerű körülmények között, szakmájukban elismert mesterektől, miközben igyekeztem minél több helyen néptáncoktatást vállalni, hogy kamatoztatni tudjam az az itt szerzett tudást. Szakdolgozatomat „Húsvéti táncos szokások a Gyimes völgyében” címmel írtam, összegezve az utóbbi évek kutatásait, amit a térségben végeztem.

Végül a kettős identitás eggyé válni látszik és mára már egyértelműen dominálnak a gyimesi gének, amik megállíthatatlanul visszarántanak gyökereimhez újból és újból esélyt adva, hogy minden apró részletét megismerjem ennek a páratlan kultúrának, és elfogadást nyerjek a csángók közt. Hiszem, hogy a tárgyi és szellemi kultúra teljes ismeretével lehet csak maradandóan segíteni egy nép kulturális fejlődését és megmaradását, ehhez Sára Ferenc és felesége Varga Zsuzsanna a legjobb példa, akik régóta egyengetik utamat, és bizonyára most is nagy segítségemre lesznek. Bízom benne hogy, méltó leszek a küldetésemhez és sikerül visszaadnom valamit annak a népnek, akinek mindent köszönhetek.