Debrecenben születtem, anyai ágon erdélyi felmenőkkel.

Mindig is vonzott Erdély és az ott élő emberek mentalitása, hozzáállása az élethez, ebből gyermekkoromban családi látogatások alkalmával a nagymamám, aki a második világháború alatt született, és kisgyermekként került az anyaországba, próbált mindent átadni, amit ő kapott. Ebbe tartoztak a népszokások és a keresztény hit. Hálás vagyok azért a szeretetért, amit a külhoni, szórványmagyarságtól kaptam, és eljött az ideje, hogy az eddigi évek tapasztalataival felvértezve, szolgáljam a magyarságot, azt a népet, amely több mint 1000 éve fent tudott maradni, hányattatások közepette.

Jelenleg utolsó éves hallgató vagyok teológus-szociális lelkigondozói szakon, de szeretném folytatni tanítói tanulmányaimat a későbbiekben.

Több önkéntes feladatot láttam el mind a Magyar Református Szeretet Szolgálatnál, a Magyar Református Egyháznál mind a gyülekezetemben, gyermekotthonokban: szerveztem és vezettem gyermektáborokat, heti rendszerességgel cserkészfoglalkozásokat. A gyermekek felelős nevelése, a magyar kultúra és szokások megmutatása, együtt megélése elengedhetetlen számomra.

Életszemléletemhez a cserkészet és az élménypedagógia rengeteget adott, ez a mozgalom nem csak ifjúságnevelő számomra, hanem embernevelő. Eddigi cserkészéveim alatt váltam azzá a személyiséggé, amivel tudok szolgálni Istennek, hazámnak és embertársaimnak, valamint hiteles vezetője lehetek közösségeknek és ezt a rajongást szeretném tovább adni, amerre csak lehetőségem adatik.

A Petőfi program tökéletes gyakorlati terep és hatalmas lehetőség mind a szórványmagyarságban szolgálóknak, mind pedig az ott élő embereknek. Wass Albertet idézve: „Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen.” Én ezzel a szemlélettel vágok neki munkásságomnak a Petőfi Sándor Programban immár harmadik éve, ebből kettőt a nagybányai Teleki Magyar Házban végeztem, és a harmadik évemet a Magyar Ház és a Főtér Fesztivál Egyesület szolgálatában töltöm.