Otthon az otthonban

Az 2019-es év nagy lendülettel indult, hiszen a Talpalat Néptánccsoport és a Teleki Magyar Ház színjátszó csoportjának lehetősége nyílt megmutatni magát, mégpedig Debrecenben!
Nagybánya és Debrecen közös vonásokat is mutat, a debreceni Nagytemplomnak, és a nagybányai Óvárosi Református templomnak közös a tervezője, Péchy Mihály, így van egy kis Nagybánya Debrecenben és fordítva.
Nagy lelkesedéssel, és gondos felkészüléssel indultunk neki utunknak, ahol a szombati nap volt a fellépésé, míg a péntek és a vasárnap a tartalmas városnézésre, istentiszteletre és misére adott lehetőséget. 40 fős gyereksereggel és 10 fős felnőtt segítő csapattal indultunk pénteken. Aznap első állomásunk a méltán nagymúltú Debreceni Református Kollégium volt, ahol bemutatták nekünk a régi diákhagyományokat, végigkísértek minket egészen az Oratóriumig, ahol az 1848/49-es események még közelebb kerülhettek az ifjúsághoz. Tartalmas látogatásunk után, sikerült eljutnunk Agóra Tudományos Élményközpontba is!

Az élményközpont mindennapi életünk csodáit magyarázza el, mindenki számára közérthetően és élményszerűen. Interaktív játékokat próbálhattunk ki, megleshettük a csillagképeket, és egy, a villamosságról tartott előadáson is részt vettünk. Mindenki maradandó élményt és tudás kapott ebből az élménydús és humorban sem szegény előadásból.
Az esténket is tartalmasan töltöttük, különleges városjáráson vettünk részt Horog Máté grafikus vezetésével, ahol a Csonka templom tornyába is felmehettek a bátrabbak :)
Szombaton készülődtünk a délutáni fellépésre, de a Déri Múzeum és a Munkácsy-trilógia meglátogatása is belefért az időnkbe!
A Debreceni Művelődési Központ (DMK) Belvárosi Közösségi Házának dísztermében délután 15 órától kezdődött a nagybányai fiatalság bemutatkozása, ahol teltház előtt, nagy sikerrel adták elő színdarabukat Nagybányáról. Ezt követte a Talpalat néptánccsoport fellépése, akiket visszatapsoltak, így ők ráadást is táncoltak!
Mind a közönség, mind mi, a kísérők is nagyon meghatódtunk és minket büszkeséggel töltött el, hogy ilyen fiatalság - tehetséges, talpraesett, céltudatos - fordul meg hétről hétre a magyar házban és alkotja Nagybánya jövőbeli közösségét.
Vasárnap istentiszteletre és misére is sikerült eljutnunk, ki-ki felekezete szerint, így a katolikusok a Szent Anna Székesegyházban, míg a reformátusok a Szabadságtelepi templomban töltekezhettek fel lélekben.
Ezt követően az egész társaságot a Szabadságtelepi Református gyülekezet várta szeretetvendégséggel, és ez külön öröm volt számomra, mivel ehhez a gyülekezethez tartozom debreceni lévén, és a három nap alatt sikeresen megmutathattam Debrecenből olyan részleteket, amelyeket csak egy ott felnőtt láthat igazán.
Köszönjük házigazdáinknak - a DMK munkatársainak - és vendéglátóinknak - a Szabadságtelepi Református Gyülekezetnek. Köszönjük Zsolt, Csaba, Melinda az oktatást, felkészítést! Utazásunkat, a kísérőprogramokat a szülők közössége, valamint a Bethlen Gábor Alap és a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatta - nekik is köszönetet mondunk.

Végezetül álljon itt mentorom, Dávid Lajos szombati köszöntőjéből egy részlet:

„...Milyen szép ez a magyar szó: hovatartozás – állapíthatjuk meg egyik kortárs költőnk gondolatát idézve. Annyira szép, hogy miután kimondjuk, mindenki elhallgat és figyelni kezd. Azt mondjuk: a legfontosabb ahhoz hogy teljes életet élhessünk, hogy ki-ki tisztázza magában és eldöntse: HOVA is tartozik. Ám legtöbbször abban a pillanatban, ahogyan ezt a szót kimondtuk – máskor csak sok idő és csalódás után – sejteni kezdjük, hogy ez a szép magyar szó, olyan kérdéseket rejt magában, amelyekre csak életünk végén válaszolhatunk. Amikor már sehova sem tartozunk. Amikor már csak visszapillantunk arra, ahová tartoztunk – vagy ahová tartozhattunk volna...

Munkatársaink nagyon sok gyermekkel foglalkoztak az elmúlt közel két évtizedben a Teleki Magyar Ház falai között. És újra és újra felmerül a kérdés bennünk: megmondhatjuk-e mi nekik, hogy ők hová is tartoznak? Hogy te református vagy – te katolikus – te cserkész – te néptáncos vagy – te pedig nagybányai? Vagyis nyilván megmondhatjuk: de pusztán ettől vajon azzá válnak-e? Nyilván nem – és ezt itt a teremben valószínűleg mindenki ugyanígy gondolja. Nekem mégis az az érzésem: odabent sokszor hitegetjük magunkat azzal, hogy pusztán gyermekeink életét adott keretek közé terelve, szorítva, azzá is válnak, aminek mi szeretnénk. És mélységesen csalódottak vagyunk; tele a világ ezerfelé szaladt gyermekeiben csalódott felnőttekkel. Miközben nyilvánvaló, hogy csak a gyermekeink fogják tudni majd, s ők is valószínűleg csak életük legvégén, hogy hová is tartoztak életük során valójában.

Amit mi tehetünk, hogy megmutatjuk nekik: miért jó tartozni valahova. Miért jó cserkészkedni - miért jó színjátszani - miért jó szeretni a hegyeket - miért jó családban, közösségben élni – miért jó nagybányainak lenni – miért jó magyarnak lenni. Bármennyire is szeretnénk, ennél többet nem tehetünk.

De úgy gondolom ez sem kevés – éppen elegendő feladat egy életre...”