Nagybánya rövid története

Kezdetek és a városalapítás

Nagybánya anyagi és kulturális fejlődését egész története folyamán a bányászat határozta meg. Mellette az iparűző céhek és a kereskedelem is hozzájárult ahhoz, hogy Nagybánya elismert vásárközpont legyen.

Nagybánya híres nyolcszögű pecsétje

Az utóbbi években felszínre került régészeti leletek azt bizonyítják, hogy ez a vidék a legrégibb időkben sem volt lakatlan: a Nagybánya környéki falvak – Kővárhosszúfalu, Iloba, Kisfentős, Kővárgara és Kővárkölcse – területéről különleges értékű bronzkori balták, sarlók, kések, cserépedények kerültek elő, a románláposi halmos temetőben végzett újabbkori ásatások alkalmával pedig a régészek vaskorszaki ereklyéket emeltek ki a talajból. A római hódítás időszakában Nagybánya és környéke a birodalom határain kívül maradt. A népvándorlás korában az átvonuló – hosszabb-rövidebb időszakra letelepedő – gótok, hunok, gepidák és avarok nyomai máig fennmaradtak. A VIII. században a környékünkön szlávok laktak, amit több hely- és folyónév is bizonyít (Kraszna, Rodna, Zelestye, Tótfalu, Giród stb).

A 895 után Erdélybe érkező honfoglaló magyarság a XI–XII. században itt is kialakította a magyar királyi megyerendszert. Írásos dokumentumok bizonyítják Szatmár vármegye létrejöttét (1181), s azt is, hogy Nagybánya területe is hozzá tartozott.

A korai középkor századaiban az itt élő népek fő foglalkozásai – állattenyésztés és földművelés – mellett a bányászat is helyet kapott, erre utalnak a kereszthegyi és veresvízi bányákból előkerült tárgyi emlékek, a régi, elhagyott bányák vájatai, valamint a kősziklába vésett kötélnyomok.

Nagybánya főtere a Szent István-toronyból

Az ismert dokumentumok alapján Nagybánya alapítása IV. Béla idejére, pontosabban az első tatárjárás utáni időszakra (1241) tehető. A város első csonkán ránk maradt oklevele Károly Róbert uralkodásának idejéből, 1327-­ből származik. Ebben a települést Zazarbánya néven említik. Két évvel később, 1329-ben Károly Róbert Nagybánya és Felsőbánya közös bírájának megengedi, hogy a két város közötti erdőterületet a bányászat fellendítése érdekében betelepítse.

A középkor századai

A város első, máig ránk maradt kiváltságlevele 1347. október 12-én keltezett, amikor Nagybánya város bírája (Martinus), a város plébánosa (Johanes), a város esküdtje (Petrus), valamint jegyzője (Ulric) arra kérték Nagy Lajos királyt, hogy a város előző évekből származó, tűz martalékává vált kiváltságlevelét újítsa meg és kézjegyével erősítse meg. Ez az oklevél pontosan meghatározza Nagybánya szabad királyi város jogait és kötelezettségeit: a bíró, esküdtek és a pap évenkénti megválasztását, a város bíráskodáshoz és italméréshez való jogát, a vámkedvezményt, a 15 napos vásártartási jogot november 11-én (Szent Márton ünnepén), az erdők használatát, a kincstárnak befizetendő bányaadót stb. Meghatározza azokat a drasztikus büntetéseket is, amelyekkel a bányászatot elhanyagoló, és a bányaadót nem fizető egyéneket sújtották. Ez a kiváltságlevél teljes jogú autonómiát biztosított a város polgárai számára, amely a városi élet gyors fejlődését és a bányászat felvirágzását eredményezte.

Nagy Lajos király 1376. március 8-án keltezett második kiváltságlevele ezt a folyamatot segítette: megengedte, hogy a polgárok a törvénykezés részére külön bírát és esküdteket válasszanak, akik mind a bányászok, mind a lakosok kihágásai felett ítélkezhetnek. A várost körülvevő erdők használatát három mérföld távolságban szabta meg és megengedte, hogy a Fekete erdő (Silva Nigra) fáit kohók, zúzók és házak építésére hasznosítsák.

A város vezetőinek nevéből kitetszik, hogy az idetelepült németek nemcsak a bányászatban, de a város vezetésében is fontos szerepet töltöttek be. Valószínű, hogy a XV. században honosodott meg a város magyar Nagybánya, valamint német Frauenbach, illetve Neustadt elnevezése is.

Nagybánya főtere a XIX. század elején

A város védőszentjéről Szent Istvánról elnevezett csúcsíves (gótikus) plébániatemplom építése Nagy Lajos uralkodása idején nagyjából befejeződött. 1387-ben a templom már készen állt, kivéve az István-tornyot, mely a város máig fennmaradt legszebb és legrégibb műemléke, amelynek az építését Mátyás király uralkodása idején fejezték be.

Tamás egri püspök 1387-ben megerősíti azon egyezményt, amelyből megtudjuk, hogy a katolikus egyházat városunkban ekkor egy hitszónok és 11 (!) káplán szolgálta; Nagybánya ekkor már mind népességét, mind polgárainak gazdagságát tekintve előkelő helyet foglalt el az erdélyi városok között. Az egyezmény egyben a város magistratusát (tanácsát) arra kötelezte, hogy a gyermekek oktatására megfelelő tanítót tartson. Erdélyben ez a legrégebbi polgári oktatásra vonatkozó dokumentum.

A XV. század elején Nagybánya és Felsőbánya szabad királyi jellegét egy időre elveszíti. Zsigmond király Lázárevich István szerb despota birtokába adta a várost (1411), az „... aranynak és ezüstnek érceivel és pénzverésének szabadságával” együtt. Nagybányán ugyanis ekkor már pénzverde (Domus Monetariae, vagy németül Münz) is működött.

Nagybánya főtere a XIX. század közepén

1445-től a két bányaváros, Nagybánya és Felsőbánya Hunyadi János birtokába került, aki maga is járt Nagybányán, piacán kastélyt is építtetett, amely 1459-től felesége, Szilágyi Erzsébet tulajdonát képezte. Hunyadi János idején a bányászat ismét virágzásnak indult, a pénzverdéhez Olaszországból hozatott szakembereket. 1458-ban mindkét város Mátyás király tulajdonába jutott, aki megerősítette a város privilégiumait, különösen azokat, amelyek a környék bányászatának fellendítését szolgálták. 1468. augusztus 30-án Olomutzban (Olmütz) keltezett okiratában Mátyás 13 000 aranyforintért egy évre a Zazar parti városnak adta bérbe a nagybányai, offenbányai és szebeni pénzverdéket, ami mindenképpen a város akkori gazdagságát bizonyítja.

A Mészárosok bástyája

Mátyás uralkodásához még egy jelentős esemény kapcsolódik: 1469. november 9-én Budán keltezett oklevelében Nagybánya városának kérésére újra megengedte, hogy a moldovai románok („Valachorum Moldavensis”) betörései miatt a várost falakkal, sánccal és bástyákkal vehesse körül. A városfalakkal körülvett rész egy szabálytalan négyszöget alkotott, amelyet északról a Zazar mosott, délen pedig a mai élelmiszerpiac határolt, ott, ahol a Mészárosok bástyája ma is Nagybánya középkorát idézi. A védrendszernek két nagy kapuja volt, a Híd utcai és a piac környéki Magyar kapu, felvonóhidakkal. A Szatmári és Felsőbányai utcán egy-egy kiskapu volt. A kőből, deszkapalánkból és döngölt agyagból épített falakat az északi, Zazar felőli oldal kivételével, sáncrendszer vette körül, „melybe mindenkor annyi vizet lehetett bocsátani, amennyit a szükség kívánt”. Ezt a rendszert több helyen bástyák erősítették, melyek neve ma is ismeretes: Veres-torony, Kádárok, Szűcsök, Mészárosok, Fazekasok bástyája, de volt Királybástya is.

Nagybánya főtere a XX. század elején

A XVIII. század végén, a XIX. század elején a még megmaradt falak és bástyák is elvesztették jelentőségüket, lebontásra kerültek.

1560-ban az árulásairól ismert Balassa Menyhért a mai római katolikus temető területén várkastélyt építtetett, amit Schwendi Lázár császári generális 1565 után várrá alakított át, s amelyet János Zsigmond, Erdély fejedelme, az 1567-es ostrom idején leromboltatott.

Nagybánya Erdély azon városai közé tartozott, ahol – Kolozsvár, Brassó, Szeben és Beszterce mellett – legkorábban rendeződtek az iparviszonyok. Az azonos ipart űzők külön testületeket, céheket alkottak. A szabók céhe (sartores) 1412-ben, a szűcsöké (pelionum) 1479-ben, a mészárosoké (laniones) 1506-ban, a fazekasoké (figulus) 1569-ben, a lakatosoké 1572-ben, a vargáké (cerdones) 1581-ben alakult meg. A XVII. században kádárok, kőművesek, kovácsok, késcsinálók, pékek, bádogosok és más mesterségbeliek alakítanak céhet. A mesterek általában a legtehetősebb polgárok közé tartoztak, akik a város vezetésében is jelentős szerepet töltöttek be.

Nagybányán vert ezüsttalér, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelmet ábrázolva (1593)

A nagybányai ötvösök már a XV. században országszerte ismertek voltak, a kőfaragókkal, kőművesekkel, ácsokkal, képírókkal és más mesterekkel együtt a fejedelmi udvarba, várakba és a befolyásos erdélyi főurak szolgálatába is eljutottak. Kiemelkedő személyiség volt Bánfihunyadi Ötvös János, aki 1606-ban Nagybányáról külföldre távozott, majd 1613-ban a londoni Gresham kollégium tanára lett. 1648-ban bekövetkezett haláláig kizárólag a tudománynak élt, halála után egy évszázaddal is mint kora egyik legkiválóbb angol tudósáról emlékeztek meg. Jeles képviselője volt a nagybányai ötvösségnek Ocsovay Dániel is, aki többek között II. Rákóczi Ferenc fejedelem pecsétnyomóját készítette.

A XIV. század végéről származik Nagybánya városának egyik korai emléke, a város nyolcszögű pecsétnyomója, egy ismeretlen nagybányai ötvös munkája – amely nemrég „tűnt el” a nagybányai múzeum gyűjteményéből. Mezejében egy bányabejáratot, kétoldalt tölgyfaágakat, valamint két bányászt ábrázol, a felső részen trónon ülve I. István királyt, a város védőszentjét láthatjuk. A pecsét tartalmas, latin nyelvű „körirata”: „S.D.R.D. (Sigillum de Rivulo Dominarum) Mutuus amor civium optimum est civitatis firmamentum”, vagyis: „A polgárság egymás iránti szeretete a város legnagyobb erőssége”.

Válságos korszakok

A Mátyás király halálát követő évtizedek Nagybánya részére is válságos időket hoztak. Az Erdélyi Fejedelemség megalakulása (1541) után ádáz versengés és harc dúlt a bányavidék megszerzéséért, Habsburg Ferdinánd és Zápolya János utóda között. 1544-ben a tordai országgyűlés kimondta Erdély és a Partium egyesülését.

A történelmi tévedések elkerülése céljából rögzítenünk kell, hogy a Partium – magyarul Részek – összetevőit azok a középkori erdélyi vajdaság területétől nyugatra és északra elterült megyék és vidékek alkották, amelyeknek nemesi közösségei az egységes magyar királyság három részre szakadása során az erdélyi fejedelmet ismerték el főuruknak. Északról dél felé haladva a Partiumot Máramaros, Közép­Szolnok, Kraszna, Bihar és Zaránd megyék, a Közép­Szolnokból már korábban kiszakadt Kővárvidéke, valamint a török foglaltságtól még mentesült lugosi és karánsebesi területek alkották. Szatmár megye és ennek részeként Nagybánya és Felsőbánya nem tartoztak a Partiumhoz! Diétai és országgyűlési követeiket rendszerint Pozsonyba küldték és számukra általában a magyarországi törvények voltak a mérvadók. Később az erdélyi fejedelmek többsége Nagybányára és az egész Bányavidékre kiterjesztette hatalmát, az esetek többségében azonban – a birtokszerző család kihalása után – a Bányavidék ismét a királyi Magyarorság keleti területévé vált.

Nagybánya pecsétje 1483-ban

Nagybánya és környéke 1551-ben I. Ferdinánd, majd a XVI. század utolsó évtizedeiben a Báthoriak kezébe került, akik a kincstári bányákat a pénzverdével együtt bérlőkkel műveltették. A Herberstein és Lisibon családok rablógazdálkodást folytattak, céljuk az volt, hogy kis ráfordítással minél nagyobb haszonra tegyenek szert, s ez lassan a bányák bezárásához vezetett. Az itteni bányakamara 1556-ban készült első ismert leltára „in monte Zazar” (azaz a Kereszthegyen) hat külön bányáról tesz említést, a leghosszabb altárna 674 ölnyire (1 öl = 2,88 m) hatolt a hegy alá. A bányafelszerelések, a függőleges szállításra szolgáló „maschinák”, „Geppely”-ek léte bizonyítja, hogy bányáink műszaki felszereltsége a kor európai színvonalán állt, az összeírást végző szakemberek azonban a bányák többségét már ekkor elhagyott és elhanyagolt állapotban találta.

A Kereszthegyi bányabejárat

1620-ban Bethlen Gábor, Erdély fejedelme a bérlési jogot Nagybánya városára ruházta át. A város közvetlen közelében ekkor három bánya működött kincstári tulajdonban: a „Nagyverem” (Grossgrube), a „Gönczvár” és a „Kisgepel”.

Ami a bányatechnikát illeti, ebben a korban a bányászok munkaeszköze a véső, kalapács és fúró volt, s faggyúmécses fényénél dolgoztak. A krónikák csak 1650-től jelzik, hogy Nagybányán „puskaportörő malom” működik. A kitermelt ércet bőrzsákokban, talicskákon, fából készült síneken mozgó „hunfutók”-kal juttatták az akna szájához, ahonnan „géppelyek” és „maschinák” emelték a felszínre. A felszínre hozott ércet előbb a „Stompházban” (zúzdában), majd a nagybányai kincstári kamara tulajdonában lévő két kohóban dolgozták fel. Az innen kikerülő nemesfém a pénzverdébe került.

Malom a Zazar-parton

A XVII. század első felében Nagybánya bányászatában ismét fellendülés tapasztalható, amit csak a század második felében kirobbanó háborúskodások állítottak meg. A nagybányai kincstári bányákban, zúzdákban, kohóknál és pénzverőháznál ekkor összesen 426 személy dolgozott. A fizetett munkaerőn kívül a Nagybánya városához tartozó Alsó- és Felsőújfalu, Felsőfernezely, Láposbánya és Lénárdfalu jobbágyai, valamint a kincstárhoz tartozó Szakállasdombó, Dánfalva, Alsófernezely, Hidegkút, Feketefalva, Lacfalu, Románkékes, Oroszfalva, Nyárfás és Sürgyefalu (Dióshalom) lakói is kötelesek voltak a kincstári bányánál különböző munkákat elvégezni.

A bányákból eredő haszon mellett Nagybánya városa a malmokból, sörfőzőházból, gyümölcs- és szőlőtermesztésből, az erdők haszonbéréből is jelentős jövedelemre tett szert. A város északi hegyoldalain, Borkúttól Fernezelyig, a Décsény, Szűzkő, Morgóalja és Virághegy lejtőin a lakosság gyümölcs- és szőlőtermesztéssel foglalkozott. Az 1598/99. évi dézsmaborokból összesen 69 hordó, illetve 3977 veder bor került a város pincéibe. 1645-ben a város hat szőlője után 97 hordó bort, azaz 4947 veder bort szüreteltek. A szelídgesztenye termesztéséről az eddigi feltárt első adataink 1628-ból származnak. Nagybányán a szelídgesztenye volt az a nemes gyümölcs, amellyel a város tanácsa az erdélyi fejedelmeknek és magasabb beosztású főuraknak igyekezett kedveskedni.

A XVII. század közepén Nagybánya a tranzitkereskedelem fontos állomása volt. A 15 napig tartó Szent Márton napi vásárokra nemcsak Erdély nagyobb központjainak kereskedői, hanem görög, török, lengyel, magyar, szerb és román kereskedők is elhozták áruikat.

Vásár a főtéren (XIX. század közepe)

Török, osztrák hadak között

A XVII. század derekán Nagybánya és Felsőbánya – bányáival együtt – I. Rákóczi György, majd II. Rákóczi György erdélyi fejedelmek birtokába kerültek. A szerencsétlenül végződött lengyelországi hadjárat idején II. Rákóczi György csapatai tájainkon vonultak végig, majd a vereség utáni visszavonulásukban az őt segítő Constantin Șerban havasalföldi fejedelem, és Gheorghe Ștefan csapatai Moldovából rövid időre szintén Nagybányán és környékén tartózkodtak.

1660-ban Ali, váradi pasa csapatai a Bányavidék falvaiban portyáztak, felégetve és elpusztítva mindent, ami útjukba került. Nagybánya városa csak 10 000 tallér ellenében ússza meg a pusztítást, az ennek érdekében felvett kölcsönt csak 1737-ben sikerült teljes egészében kiegyenlítenie. Ekkor jegyzi meg Enyedi István, a város jegyzője: „... Isten büntesse meg a gonosz törököt tettéért”.

Nagybánya címere a XVIII. században

A portyázó török csapatokkal együtt az ismert török utazó és történetíró, Evlia Cselebi 1661-ben Nagybányán is megfordult, és a városról többek között a következőket írta: „Nikbánedzser vára [Nagy-Bánya]... négy oldalról magas hegyek által körülvett völgyben fekszik. Negyvenezer szőllőkertje van. Lakosainak foglalkozása és kenyérkeresete a borkészítés és boreladás. Vára az említett völgyben négyszög alakú, magas kőkerítésű nagy vár. Kerülete teljes ötezer lépés. Nyugati oldala mesterségesen készült mocsáros hely, mely a városbeliek menedékhelye. A várárok széles, de nem mély és tele van vízzel. [...] Három kapuja, három különböző irányba néző erős kapu. [...] Tizenegy tornyos monostora van. Főiskolája, papi házai, csársija és bazárja jól rendezettek és szépek. [...] A vár  közepén, a városház közelében levő pénzverő épület érdekes látnivaló; Erdélyország minden aranyát és gurusát itt verik.

A váron kívül [...] nagy külvárosa van, mely a folyó két partján fekvő díszes város, gyönyörű rácsos kerítésű szőllőkkel és kertekkel. A folyón magyar szerkezetű mesterséges vizimalmok vannak, melyek különféle finom lisztet szolgáltatnak [...] úgy, hogy az embernek hozzá sem kell nyúlnia, csak a búzát kell felönteni. [...] Lakossága jókedvű és mulató emberekből áll. Mindegyiknek a szőllőjében egy-egy kastélya van.” – írja Cselebi a városról, amelyről úgy tudja, hogy a magyar nyelv először itt keletkezett, így kis válogatást is közöl a legáltalánosabb magyar kifejezésekből.          

Amikor Cselebi a város „rendezett” főiskolájáról az idézett sorokat papírra vetette, a város polgárait reformáló Kopácsi István által 1547-ben alapított hírneves nagybányai Schola Rivulina, Erdély első középiskolája már fénykorát élte. A szokásos gimnáziumi tantárgyak mellett teológiát, logikát, poétikát, retorikát és filozófiát is tanítottak benne, gazdag könyvtára kb. 682 tudományos munkával és több mint 1200 kötettel rendelkezett, ami főiskolai jelleget biztosított az Erdély-szerte elismert intézménynek. Végzettjei főleg mint tanítók és papok helyezkedtek el. A város igyekezett anyagilag is támogatni az iskolát, a legjobb tanulókat neves külföldi felsőfokú intézményekben taníttatta.

A Schola emeletes épülete a főtér délkeleti oldalán, a gótikus Szent István templom szomszédságában állott. Olyan hírességek tanítottak itt, mint az iskolaalapító Kopácsi István, a humanista műveltségű tankönyvíró Buzinkai Mihály, Nánási István fordító és még sok más jeles személyiség. Ennek az iskolának a szellemét szívta magába a később Európa-szerte elismert nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós, Szepsi Csombor Márton, az első nyomtatott magyar útleírás szerzője, és Balsaréti Vitus János, aki több sebészeti könyvet írt magyar nyelven.

A Szatmári Békét követő erőszakos Habsburg központosítási törekvések nyomán a Schola Rivulina 1712-ben elvesztette nyilvános jellegét és 1755-ben átadta helyét a jezsuiták, majd a minoriták vezette középiskolának.

A Residentia (Minorita rendház iskolája)

Kissé visszakanyarodva az időben, kuriózumként említhetjük, hogy 1641-ben a város területén új vízvezetéket fektetnek le, amelynek csövei kőrisből, vasból, rézből, sőt egyes helyeken üvegből készültek. 1662. április 26-án pedig nagy földrengés tartotta remegésben Nagybánya lakosait, amely olyan erős volt, hogy „... az álló ember eldőlni láttatott”.

Nagybánya város népességére vonatkozó adataink, az első összeírások, adólajstromok 1569-ből származnak, ekkoriban Nagybányán hozzávetőlegesen 2000 személy élt. A XVII. század eleji összeírások 675 adófizető családot említenek, akikhez kb. 100–125 adómentes családot lehet még sorolni, ez együttvéve mintegy 3200 lelket jelent. 1643-ban Nagybánya lakossága elérte a 3800-4000 lélekszámot.

A XVII. század utolsó évtizedeinek politikai eseményei szorosan kapcsolódnak a Habsburg-, illetve törökellenes harcokhoz. 1685-ben a császári hadak Veteráni tábornok vezette serege már Máramarosban telelt, s ez gyakorlatilag a vidék megszállását jelentette. A katonaság ittléte fokozta a helybeliek elszegényedését, egyre nőtt azon szegénylegények és elégedetlenek száma, akik a teherviselés elől a hegyekbe menekültek.

Nagybánya városa aktívan részt vett a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban. 1703 augusztusában a fejedelem csapatokat küldött a város alá, hogy átállásra szólítsa fel annak tanácsát. Erre utal a fejedelem emlékirataiban, amikor a környék egyik leghíresebb betyárját, Pintea Gligort említi: „Pintye, hogy hozzám való hűségét megmutassa, Nagybánya város alá szállott... Nevemben vagy erővel elfoglalni, vagy pártomra téríteni akará...” Az egész környéken rettegett betyár több társával ezen ígéret végrehajtása közben, a város Magyar kapujánál veszítette életét. A város polgárai mind a harcokban, mind a kuruc csapatok ellátásában részt vettek.

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc bukását követően Nagybányán továbbra is a bányászat az alapvető foglalkozás, amely kenyeret biztosít a város polgárainak. 1748-ban Nagybányán is megalakul a királyi kincstárnak alárendelt Bányászati Főfelügyelőség (Inspectorant Oberamt), amely a régi pénzverde helyén (ma a Megyei Múzeum épülete) 1734-1739 között elkészült új épületben kap otthont. Hatáskörébe tartoztak a nagybányai pénzverde, a Számvevő Hivatal, a környék kincstári bányái és a bányatörvényszékek (későbbi bányakapitányságok). A kincstári bányák mellett mind nagyobb jelentőségre tesznek szert a magánbányák, amelyek igyekeznek felvenni a versenyt a kincstáriakkal. Növekszik a kézművesek és a kereskedelemben dolgozók jelentősége is.

A Szent István templom romjai

A XVIII. század közepétől megszaporodnak azon forrásanyagok, amelyek Nagybánya lakosainak összetételéről, utcáiról és épületeiről tesznek említést. Az 1784-1787. évi első magyar népszámlálás adatai Nagybányán 766 házat és 958 családot említenek, ennek alapján a jogi népesség 3977 személy. A családok többsége ekkor még római katolikus és református, de a görög katolikus családok száma már eléri a 120-at, s a század végére 1005 főre emelkedik a görög katolikus közösség. Az összeírások mintegy 280 polgárt (35 kereskedőt, 35 bányászt, 12 pénzverőt, 9 ötvöst, 11 kovácsot, 25 cipészt, 12 cserzővargát, 4 szűcsmestert, 16 szabót, 8 kőművest, 12 ácsot, 3 kerékgyártót, 46 fazekast, 9 mészárost, 5 molnárt és egyéb mesterembereket) sorolnak, akik külön adót fizetnek mesterségük után. A város jövedelmeinek jelentős hányadát továbbra is a bányászatból nyeri, de emellett szőlősei, kaszálói, gyümölcsösei, erdői, malmai és sörfőzőháza is jelentős hasznot hoznak. 

A XVIII. századi építkezések jelentősen megváltoztatták a város arculatát. 1717–1719 között épült fel a volt Szent Márton templom helyén a kéttornyú, barokk stílusú Szentháromság templom. Mátyásovszky László nyitrai püspök 50 000 forintos adományával megvetette a nagybányai gimnázium alapjait, 1748-ban felépülhetett a jezsuiták rendháza. Az iskola a jezsuiták tulajdonában volt a rend megszűnéséig. 1776-ban az iskolát a minorita rend vette át. A gimnázium eleinte négy, majd hat, 1878-tól pedig nyolc osztállyal működött. Az első érettségi vizsgákról 1880 júniusában történik említés. A minorita rend 1887-ben az iskolát az államnak adta át.

Mátyásovszky László nyitrai püspök címere az iskola homlokzatán

A XVIII. század utolsó évtizedében ebben az iskolában tanított Baróti Szabó Dávid (1773) és Szentjóbi Szabó László költő (1789), majd a XIX. században Morvay Győző, az iskola történetének írója, Németh József, a drámaíró Németh László apja. Ennek az iskolának a padjaiban szívták magukba a tudományt az író Tersánszky Józsi Jenő, a színész Lendvay Márton, az operaénekes Takács Mihály, a múzeumalapító Schönherr Gyula, Réti István festő és sokan mások.

Nagybánya látképe a XIX. század első negyedében

A minoriták 1692-ben kapták meg a várostól a Szent Miklósról nevezett templomot, s a templom melletti területre egy igénytelen kolostort építettek. Ezt az épületet 1791-ben emeletes rendházzá építették át, amely aztán a XIX. század hatvanas éveiben megkapta mai formáját. A reformátusok a XVIII. század utolsó évtizedében, 1792-ben kezdték el a Híd-utcai templom építését, amelyet 1809 augusztusában, Szent István napján szenteltek fel.

A Kispiac, középen a Szent Miklós templom

A görögkatolikus egyház először 1771-ben a város falain kívüli területen, a mai Felsőbányai utcai ortodox katedrális helyén emelt kőtemplomot. 1793-tól a templom mellett egy négyosztályos görögkatolikus népiskola is működött. Az evangélikus egyház is ebben az időben kezdi el építeni kis templomát.

A görögkatolikus templom

Kulturális szempontból is van mivel büszkélkedniük Nagybánya polgárainak. Az 1796. április 23-i dátumot viseli Nagy János levele, melyben engedélyt kér a város tanácsától egy „Nagybányai Magyar Jádzó Társaság” felállítására „az anyai nyelvnek magasztalására, mind a nemes magyar publikumnak hasznos mulatságára”. A város tanácsának válasza: „Ami a játékot illeti, az megengedtetik, úgy mindazonáltal, hogy illendően és minden botránkozás nélkül tartassék.” A Pressburger Zeitung 1797. évfolyamának 28. számában két színtársulatot említ Nagybányán, a Nagy János vezetése alatt működő magyar, és a Stephany asszony igazgatásával tevékenykedő német nyelvű társulatokat.

Az 1768-tól fennmaradt leltárak igazolják a nagybányai Gyógyszertár (Apotika) tevékenységét, amely ismereteink szerint a város egyik főtéri lakásában kapott helyet. Nagy szükség volt rá, mert néhány évvel korábban, 1742-43-ban pestis tizedelte meg a város és a környék lakosságát.

A reformokor és a "boldog békeidők"

A régi főtér a XVIII–XIX. század fordulóján nyerte el mai ábrázatát, a polgárházakkal mellett a környékbeli birtokos arisztokrácia házai is ekkor épülnek. A Főtér délkeleti sarkán található „Fekete Sas” (Nigram Aquillam / Schwarzen Adler) vendéglő építési tervei 1802-ből származnak. 1811-ben a Híd utca végén új híd épül, amelyet száz évvel később kőhíddal cseréltek fel. 1836-ban a Szatmár utcát „flaszterezik”. Nagybánya falai és bástyái, végső soron az Szent István templom is a XIX. századi városiasodásnak esett áldozatul; egykor forró mésszel rakott falait 1847-ben lőporral vetette szét a város. Helyén 1856-ban parkot létesítettek.

Nagybánya főtére, XIX. századi képeslapon

1848. március 15-e Nagybánya és környéke népeinek is meghozta a jobbágyfelszabadítást, közteherviselést, sajtószabadságot. A város polgárai március 24-én nyílt közgyűlésen ismerik el a 12 pesti pontot. A forradalom hónapjaiban polgári őrséget állítanak fel, s a város tanácsa elhatározta, hogy „... nemcsak a közgyűlések, hanem a tanács és törvényszéki ülések is” nyilvánosak lesznek. A város polgárai közadakozással, élelemmel és ruházattal segítik a nemzetőrséget, a forradalomban résztvevő csapatokat. 1848. november 2-án a katalini hídnál véres ütközetre került sor, ahol Katona Miklós lovascsapata szétverte a kapákkal, kaszákkal és botokkal felfegyverezett, „több ezerre menő lázadókat”. A nagyrészt a Kővárvidék román falvaiból származó lázadók közül sokan meghaltak, megsebesültek, vagy fogságba estek, a környékbeli magyarok és a románság közti megbékélésnek ezután hosszú időre kevés esélye maradt. 1848 decemberében Bem tábornok mint az erdélyi hadak vezére Nagybányáról indult csapataival Kolozsvár elfoglalására.

Nagybánya címere a XIX. században

A XIX. században a város közigazgatásában is jelentős változások történtek. Nagybánya elveszti századokon át viselt szabad királyi város státusát, s mint rendezett tanácsú várost Szatmár vármegye közigazgatási hatósága alá rendelték. A Bányászati Főfelügyelőség helyét a Nagybányai Bányaigazgatóság veszi át, amely újjászervezi a bányamedencében lévő kincstári bánya- és kohóhivatalokat. A környék magán bányatársaságai is egyre jelentősebb szerephez jutnak.

A termelés növekedése szoros kapcsolatban állt a fejlettebb technika bevezetésével, az eszközök korszerűsítésével. A kereszthegyi és veresvízi bányáknál gőzgépeket állítanak munkába, nagyobb kapacitású zúzdákat és olvasztókemencéket helyeznek üzembe, nagyobb teljesítményű fúrógépeket rendelnek Ausztriából, Hollandiából és Kanadából. A XIX. század végén a kereszthegyi ércdúsító és a veresvízi bánya között felépül az első drótkötélpálya. Villanyturbinák teszik hatékonyabbá a bányavíz kiszivattyúzását. 1893-tól megépül a Nagybányát a Veresvízzel összekötő 2850 méteres iparvasút; a kereszthegyi bányánál 4805, a fernezelyi kohónál 1300 méter hosszúságú vasúti szállítóvonalat helyeznek üzembe. 1905-ben csak a kereszthegyi bánya aranykitermelése 168 kg, a veresvízi bányáé pedig 1911-ben eléri a 377 kg-ot.

A Veresvízi bányabejárat

A bányaipar középfokú szakembereinek képzésére 1864-ben megalakult a nagybányai Bányaiskola, amely 1873-ban Felsőbányára teszi át székhelyét. A gazdasági fellendülés azonban az élet más területein is jelentkezett. 1884-ben kiépül a Nagybánya-Szatmár vasútvonal, 1889-ben a Nagybánya-Zsibó-Dés vonalat helyezik forgalomba. 1905-ben a Nagybánya és Felsőbánya közötti vasútvonal is beindul.

A XIX. század végén megalakulnak az első gazdasági bankok és hitelintézmények. 1868-ban a Városi Takarékpénztár, 1882-ben a Gazdasági Bank, a XX. század elején a Kereskedelmi és Iparbank R.T. és a Nagybányai Hitelbank R.T. nyitja meg irodáit.

A XIX. század utolsó évtizedei Erdélyben a román nép nemzeti öntudatra ébredésének az időszaka is. 1891. február 17-én a „memorandisták” Vasile Lucaciu és a szilágysági Gheorghe Pop de Băsești vezetésével Nagybányán tartanak nagygyűlést, mintegy 90 ember részvételével, ahol feliratban kérik a Magyar Kultuszminisztériumot és a Parlamentet a román vallás és nyelv hivatalos elismerésére. 1903. augusztus 8-10. között pedig az ASTRA kulturális szervezete tartotta meg Nagybányán közgyűlését, amelyen Erdély különböző tájairól, sőt Havasalföldről és Moldovából is mintegy 300 képviselő vett részt. A közgyűlésnek – amelyen magyar értelmiségiek is részt vettek, elismeréssel szólva az összejövetelről – szerte az országban nagy politikai és kulturális visszhangja támadt.

A polgári fejlődés velejárójaként a XIX. század folyamán Nagybányán is számos művelődési intézmény létesült. 1834-ben alakult meg a Kaszinóegyesület, amely több száz kötetes könyvtárral rendelkezett. 1861-ben a Nőegylet kezdi meg tevékenységét. 1869-ben a Polgári Olvasókör nyitja meg kapuit (5000 kötetes könyvtárral). Ennek keretében dalegylet is működik.

1892-ben létrejön az Iparos Ifjak Önképző Egyesülete. 1900-ban Schönherr Gyula megszervezi a Nagybányai Múzeum Egyesületet, s 1904-ben a Nagybányai Múzeumot is felavatják. 1896-ban Hollósy Simon vezetésével elkezdi tevékenységét a Nagybányai Festő Kolónia, amely nemcsak a pezsgő művészeti élet kibontakozását jelentette, de a magyar Barbizon megtisztelő címet is meghozta városunknak. Hollósy távozása után, 1902-ben, a Nagybányai Szabad Festőiskola folytatja a korábbi hagyományokat, élén Ferenczy Károllyal, Iványi Grünwald Bélával, Réti Istvánnal és Thorma Jánossal.

Nagybánya és vidéke - társadalmi hetilap 1904-es száma

A XX. század elején az 1875-ben indult Nagybánya és vidéke hetilap mellé újabb lapok – Nagybánya (1903) és a Nagybányai Hírlap (1908) – társulnak. Egyházi és művelődési intézmények épülnek: 1860-ban emelik a Híd-utcai református iskolát, 1891-1892-ben a Polgári Leányiskola épülete készült el a volt görögkatolikus katedrális tőszomszédságában, amely 1930 után a görögkatolikus püspökség rezidenciája lett. 1886-ban felépül a Szombat utcai izraelita templom.

1909-ben felépül a Felsőbányai utcában a görögkatolikus katedrális. 1926-ban az egykori cintermi főgimnázium tornatermét ortodox templommá alakítják át. 1910-ben – az 1874-ben épített és 1905-ben leégett vendéglő és Nagyszálló helyére – felépítik a Szent István szállót. 1909 januárjában felgyúltak Nagybányán az első villanylámpák, s 1910. december 31-én, szilveszter estéjén megnyitják Nagybánya új vízvezetékének első csapját az István-szállóban. Ugyanezen évben vezették be a városba az első telefonvonalakat is.

Várospecsét a XX. század elején

A XX. század elején a vegyipar is gyökeret vert városunkban. 1908-tól az alsófernezelyi kohók által kibocsátott kénes füstöt a kohók közelében épült kénsavgyár hasznosítja, melynek berendezéseit 1920 után a Rényi üveghutának épült telepre költöztették. Ekkor már termelt a Delta fűrész- és parkettagyár a Vasút utcán, a Festékgyár a Tótfalusi úton, a Kapszulagyár a Thököly úton, a Vashámor és gépgyár a Bernáth telepen (a későbbi IMMUM helyén).

Mindezek a folyamatok a város népességének gyors ütemű növekedését vonták maguk után. Az 1840. évi statisztikai adatok szerint a városnak 5280 lakosa volt, 1890-ben a lakosság lélekszáma már elérte a 9838 főt. Az 1900. évi népszámlálás adatai alapján Nagybánya lakossága 11 183 fő, az 1910-es népszámlálás alkalmával pedig 12 877 lakost számoltak össze: 9992-en magyar, 2677-en román, 175-en német, 16-an szlovák, 36-an egyéb anyanyelvűnek vallották magukat. Vallási hovatartozás szerint pedig 4910-en görögkatolikusok, 4467-en római katolikusok, 1907-en reformátusok, 1402-en izraeliták, 144-en evangélikusok, 39-en ortodoxok és 8-an unitáriusok voltak.

Zivataros XX. század

Az első világháború kitörésének hírét nagy lelkesedéssel fogadták a helybéliek. Az első bevonulók – Krizsán P. Pál későbbi visszaemlékezése szerint – 1914. augusztusának első napjaiban ültek vonatra. Többségük az orosz frontra került, ahonnan rövidesen az első sebesültek is megérkeztek. A baj most sem járt egyedül: 1914. december 10-től „a soha sem látott hirtelen esős hóolvadás árvízzel önti, lepi el az utcákat, több agyagházat tönkre tesz, a Zazar patak elsöpri a Kalazanti féle nagyhidat és a város vízvezetékét és az iparvasutat súlyosan megrongálja.” (Krizsán P. Pál)

A Nagybányáról bevonult katonák közül sokan meghaltak, megsebesültek, vagy fogságba estek. Még 1932-ben is 175 hadiözvegy, 86 hadirokkant és 41 támogató családtagjait a háborúban elvesztett nagybányai élt a városban.

A főtér és a Felsőbányai utca 1918 után

A háborúban győztes nagyhatalmak küldötte, Berthelot francia tábornok 1918. december 30-án déli 2 órakor, különvonattal érkezett a helyi vasútállomásra, ahol a magyarok magyar, a románok román és francia zászlókkal fogadták. Az első román csapatok 1919. január 6-án este fél 10-kor, a szamosvölgyi vasúton érkeztek. Tisztjeiket az István szálló nagytermében még dr. Ajtai Nagy Gábor helyettes polgármester üdvözölte. A Szebenben székelő Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) 1919. március 21-i rendelete nyomán fokozatosan a közigazgatás átszervezése is megvalósult, Nagybánya a történelmi Szatmár megye románok által megszállt keleti felének központjává vált.

A város első ideiglenes román polgármestere – dr. Victor Maniu – 1919. május 11-én kezdte meg tevékenységét, a szatmári térség első román főispánja (prefect) a nagybányai dr. Racoti Filep Sándor lett. 1919. május 26-án a román királyi család, Ferdinánd király és Mária királyné is meglátogatta Nagybányát.

A városépítés tekintetében a két világháború közötti időszakban dr. Ioan Bohaitel neve érdemel említést, aki 1931 márciusától volt polgármester, s akinek idejében megtörténik a városliget rendezése, s az eddigi központi piac- és vásártér elköltöztetésével a város régi főterének parkosítására is sor kerül. Beiktatásának évétől egyébként Nagybánya görögkatolikus püspöki székhely lett, amely a Felsőbánya utcai volt Polgári Leányiskola épületében rendezkedett be. Fekvésének, tiszta levegőjének, jelzett turista útjainak, parkjának és a mellette kiépült Wagner-féle gyógykezelő központnak (szanatóriumnak) köszönhetően a város – működési szabályrendelettel és az országos egészségügyi intézetek jóváhagyásával – klimatikus üdülő központtá válik, s ezt a statutumát az 1930-as évek végéig megőrizte.

Nagybánya gazdasági életét a két világháború közötti időszakban is főként bányaipara, részben kiterjedt kézműipara és élénk kereskedelmi élete határozta meg. A kereszthegyi és a veresvízi bányák az 1919-ben történt átvétel után egy évtizeden át még nagyjából az örökölt eszközökkel dolgoztak. A bánya közvetlen közelében 1930-ban felépült flotáció beindulása után 24 óra alatt már 100 tonna ércet dolgoztak fel, és naponta 1 kg aranyat termeltek. Drótkötélpályán a Veresvízen kitermelt ércet is a kereszthegyi bányához szállították, ahonnan egy 5 km-nél hoszszabb iparvasúton a fernezelyi kohóhoz juttatták el a dúsított anyagot.

A régi vasútállomás

1919 és 1924 között a kereszthegyi bányában kitermelt ércből évenként átlagosan 46 kg aranyat, a veresvíziből pedig 53 kg aranyat vontak ki. A Román Nemzeti Levéltár Nagybányai Hivatala által 2011-ben kiadott évkönyv egyik tanulmánya alapján az 1925-1939-es években ez az érték a kereszthegyi bányamű esetében évi több mint 214 kg, a Veresvízen pedig 116 kg volt. Mindez összevonva az országos évi 664 kg-os átlagtermelésnek átlagosan valamivel több mint 50 %-át jelentette!

1925-ben német berendezésekkel Nagybányán felépült Románia első arany- és ezüstfinomítója. Ezt 1933-ban tökéletesítették, s ennek eredményeként (rövid időszak kivételével) az ország teljes nemesfémtermését itt finomították.

Az 1930-as romániai népszámlálás Nagybányán összesen 13.856 lakossal számol. Közülük 6294 személyt nyilvánítottak románnak, 2977-et magyarnak, 826 a németek, szászok és svábok létszáma, 1927-en voltak zsidók, 39-en szerbek, 4-en oroszok, 59-en ruténok. 1 ukrán és 1729 más nemzetiségű személy került az összesítésbe.

A város legnagyobb gyára a már említett „Phőnix” kénsav és vegyipari gyár volt ekkoriban. Rajta kívül a Bernáth Dezső féle vashámor, a „Delta” gőzfűrész és parkettgyár, egy bútorgyár, az Altnéder-féle szappangyár, két rum-, konyak- és likőrgyár, a Krausz Márton féle játékgyár, a Weisz Samu féle földfesték és grafit gyár, valamint egy-egy kapszula és papírzacskó gyár nyújtott több-kevesebb munkalehetőséget. A kisiparban legtöbben a cipészek, szabók, asztalosok, mészárosok, hentesek és csizmadiák voltak, az egykor hírneves nagybányai fazekasok száma 6-ra apadt. A „szabadfoglalkozásúak” (orvosok, szülésznők, gyógyszerészek, fogorvosok, ügyvédek stb.) körében összesen 128 személyt tartottak nyilván. Lényegében ebbe a csoportba sorolták az 1896-ban alapított festőiskola, 1902 után Szabad Festőiskola, 1927-től Szépművészeti Céh oktatóit és hallgatóit is. Forrásunk szerint az 1930-as években a megtelepedett festők száma 22 volt.

Az egyetlen I. osztályú vendéglő és szálloda (az István) mellett 3 nyári vendéglőt, s összesen 78 másodosztályú vendéglőt, korcsmát és bodegát tartottak nyilván. A városban megjelent az első 7 taxis is, de a belső utasforgalmat jórészt a 32 bérkocsi bonyolította le.

1920-tól az állami iskolai oktatás román nyelvűre váltott, magyar nyelvű oktatás csupán a római katolikus, valamint a református felekezeti iskolában folyt.

A hajdani nagybányai Kaszinó-Egylet tovább is létezett, de a huszas évek kezdetétől a román tisztviselő- és értelmiségi-réteg találkozóhelyévé vált. Tagjainak száma 140–150 között volt. A magyar műveltségű középréteg főként a Polgári Olvasókörhöz tartozott, amelynek taglétszáma 290–300 között mozgott. A huszas években elnöke a Nagybányán maradt és itt tevékenykedő Thorma János volt, aki tiszteletbeli elnökként egészen 1937-ben bekövetkezett haláláig a Kör eszmei vezetője maradt. A Magyar Nőegylet mellett a magyar nyelvű kórusmozgalom a Nagybányai Dalegyesület körül munkálkodott, a kor sport és turisztikai egyesületei közül az Erdélyi Kárpátegyesület (EKE) Gutin szakosztályát kell megemlítenünk.

A II. bécsi döntést követően Észak-Erdély s vele együtt Nagybánya rövid időre ismét Magyarország részévé vált (1940. augusztus 30-tól 1944. október 17-ig). A magyar katonaság Szatmár irányából, a Híd utcán keresztül érkezett a város főterére, ahol a magyar lakosok többsége nagy lelkesedéssel fogadta a honvédeket.

Polgári élet a második világháború alatt

E négy év alatt a városi főgimnázium, valamint az állami elemi iskolák tanítási nyelve a magyar lett. Az ONCSA program révén Nagybányán is egész utcasorok épültek a megfelelő lakással nem rendelkező nagycsaládosok szociális megsegítésére. A hadászati jelentőségű vállalatok – a „Phőnix”-el és a fernezelyi ólom- és rézkohókkal az élen – azonban katonai ellenőrzés alá kerültek, s a városból és a környező településekről sokakat a frontra vezényeltek, ahol sebesülés, halál, vagy hadifogság várt reájuk. Még szörnyűbb volt a munkaszolgálatos egységek helyzete. Ezen a téren csak Reviczky Imre ezredes 1944. évi kinevezése jelentett változást, aki ez év októberéig, mint a nagybányai munkaszolgálatos zászlóalj és a város helyőrség-parancsnoka, emberséges bánásmóddal igyekezett könnyíteni a munkaszolgálatosok helyzetén. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint a városnak 21.399 lakosa volt. Közülök 3.623-an voltak izraeliták, akiknek többségét 1944 tavaszán előbb gettóba zárták, majd haláltáborokba szállították.

A várost és közvetlen környezetét a front elkerülte, azonban az 1944 őszén a távolabbi környéken átvonuló szovjet és román csapatok, majd a megszálló szovjet csapatok élelmezése, és főként az 1945-ös és 1946-os évek szárazsága, óriási nehézségeket okozott a lakosságnak.

1945. március 6-án, a szovjet tankok és szuronyok árnyékában megszületett a „népi-demokratikus” rendszer, amelynek a nagybányai magyarokra nézve egyedüli kedvező előjelű (ideiglenes) megvalósítása a tanügyre terjedt ki. A román óvodák, elemi, gimnáziumi és szakiskolai oktatási intézmények megszervezésével párhuzamosan a nagybányai magyar nyelvű tanintézetek egész sora nyílt meg és élt tovább 1958-1959-ig. Ettől kezdve az önálló vezetésű iskolákat a „magyar nemzeti elkülönülés” megszűntetésének jelszavával fokozatosan felszámolják.

1948 augusztusában a tanügyi reformmal Nagybányán is államosítják a felekezeti iskolákat. Egyszerű tollvonással megszűntetik a görögkatolikus felekezetet. 1949. március 3-án a még földdel rendelkező birtokosokat megfosztották ingó és ingatlan javaiktól, számukra és családjaik számára kényszerlakhelyet jelöltek ki.

Megszűntetik a megyéket, helyüket nagyobb körzeteket átfogó tartományok, valamint az ezek alá rendelt rajonok veszik át. Nagybánya 1951-től tartományi központtá vált. Az 1956-ig Nagybánya Tartomány, majd 1957-1968 között Máramaros Tartomány néven szereplő közigazgatási egység mindenekelőtt a történelmi Máramaros megye Tiszától délre elterülő részeit, a történelmi Szatmár megye Trianont követően Romániához csatolt részét, a volt Szilágy és Belső-Szolnok megyék északi járásait foglalta magába. A tartomány területe ezen belül a visói, szigeti, avasi, szatmári, nagykárolyi, tasnádi, láposi és nagybányai rajonokra oszlott – ez utóbbi központja és névadója később Nagysomkút lett.

Az 1968-as közigazgatási átszervezéstől Nagybánya az újonnan alakult Máramaros megye központja.

Forrás: Nagybánya és környéke - 2014-es kiadás

Külön köszönet Dávid Lajosnak, a Teleki Magyar Ház vezetőjének, Metz Józsefnek, aki már sajnos nincs köztünk és Balogh Béla nyugalmazott történésznek.