Az 1920-as trianoni békediktátum aláírásának 90. évfordulója (20210) óta június 4-re hivatalosan is mint a Nemzeti Összetartozás Napjára emlékezünk. A megemlékezéseken túl az elmúlt időszakban a nemzeti összetartozásnak számtalan példaértékű vetületével találkoztam Hunyad megyében – erről is írok cikkemben.
Hunyad megyében hivatalos megemlékezéseket nem szoktak tartani június 4-én, így azzal, hogy a helyi líceumban, a dévai Téglásban több tanóra keretében, illetve a vajdahunyadi Magyar Házban a Harmónia Nyugdíjasklub tagjainak előadásokat tartottam, ilyen módon, ennek is szerettem volna megágyazni.
Az iskolában könnyű dolgom volt, kezemre játszott a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait bemutató ún. vörös térkép (Carte Rouge), amelyet Teleki Pál gróf útmutatásai alapján az a dévai születésű Nopcsa Ferenc báró készített, aki az utóbbi években a helyi magyar napok ifjúsági sátraiban kialakított szabadulószobák főszereplője volt kalandos életútjával és szerteágazó tudományos tevékenységével, amelybe a legfiatalabb korosztályt vonzó paleontológia éppúgy beletartozott, mint a térkép kapcsán megemlítendő, a felső tagozatosokhoz inkább szóló geológia. Bármilyen mestermunka is a vörös térkép, vele kapcsolatban sajnos rajzolójára is érvényesek azok a mondatok, amelyekkel Gerebics Sándor az azonos című, pár éve bemutatott filmjét indítja: Nem hagy nyugodni az az érzés, hogy az elmúlt hónapokban tettem meg a legtöbbet a hazámért, de a legkevesebb eredménnyel. (Apponyi Albert gróf)
A vörös térkép apropóján az említett tévéfilmet is a diákok figyelmébe ajánlva, Szikszai Zoltán tanár úrral közösen kibeszéltük trianon többi "titkát" is, amelyek mind a mai napig izgatják minden magyar elméjét. A nyugati magyar irodalom rajongójaként felolvastam Csé Szabó László idevágó gondolatait:
Két világháború, forradalmak, ellenforradalmak és a területi feldarabolás nyomában ma hazáján kívül él minden harmadik magyar. Mint a zsidó, a görög, a lengyel vagy a libanoni, most már a magyar is diaszpóra nép. Addig forgatta a történelem, amíg keringeni kezdett vele a világ; szófejtő lángész legyen a talpán, aki ilyen körülmények közt tisztázza állam, ország, nemzet, nemzetiség, nép, faj, magyarság és a magyar ember szabatos jelentését. Mi sem természetesebb, mint az, hogy egy erdélyi származású író, aki évtizedekig Budapesten élt, tehát az 1919-es határváltozás után éppen úgy lehetett volna román, mint magyar honos, de tovább vándorolván jó ideje angol állampolgár, magyar írónak számít magyarországi, romániai és nyugaton élő magyarok szemében. Akik jogilag ugyan nem honfitársai, egy láthatatlan szellemi hazában viszont azok. Természetes az, ami schizofréniás vagy annak tetszik, ha nemzeti alapon szemléljük. Talán természetes lesz mindenkinek a huszonegyedik században. De ahhoz már újfajta nagyhaza is kellene: Egyesült Európa. (Csé Szabó László: Egy nép s költészete, Bevezető tanulmány a magyar költészet angolnyelvű gyűjteménye elé., 1962!)
Akárcsak Márai naplóiban, az esszéista Csé Szabó is gyakran jósolt pontosan. (Reméljük, hogy – tiroli, skót vagy katalán mintára – jogos autonómia-törekvéseink is idővel értő fülekre találnak majd Brüsszelben, s megállítják a trianon óta tartó negatív tendenciákat nemzetünkre nézve! – ezt már én tettem hozzá, de természetes, hogy ha ez a téma terítékre kerül, akkor azonnal egyfajta eszmecserébe csap át az előadás.
Természetesen szót ejtettem azokról a mérföldkövekről is, amelyek oda vezettek, hogy 2010-ben a parlamentben döntés szülessen arról, hogy hogyan tekintsünk június negyedikére? Elsősorban Antall József 1990, június 2-án elhangzott mondatára: "lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni", illetve a Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria híd 2001-es újjáépítésére tértem ki, annál is inkább, mert párkányi lévén egy egykoron kettévágott vármegye északi feléről származom. Fontosnak tartottam a nemzetpolitikai államtitkárság egykori és jelenlegi programjait is bemutatni (Mikes Kelemen Program, Petőfi-, illetve Kőrősi Programok, Határtalanul, stb.), aminek köszönhetően magam is megismerhettem Erdélyt.
Vajdahunyadon, a helyi Magyar Házban – ahová nincs két hete, hogy majd' kétszáz vendég érkezett Vas vármegyéből a XVII. Hunyad Megyei Magyar Napokra –, a Harmónia Nyugdíjasklub tagjainak tartottam egy hasonló előadást, amelynek során Juhász Gyula: Trianon, illetve József Attila: Nem! Nem! Soha! című verseit többen megkönnyezték, és az előadás végére időzített "vajdahunyadi fejezetet" Mikszáth: Új Zrínyiászából úgyszintén. Jómagam ezzel az irodalmi ajándékkal vettem búcsút fogadószervezetem valóban befogadó tagjaitól, kiknek köszönhetően felvidékiként itt is otthonra leltem.
U.I.:
A (búcsú)előadás végén még egy rádióinterjúra is futotta az időből. Gáspár-Barra Réka mikrofonja ezúttal is lehetőséget nyújtott, hogy a tények mellett az érzéseimnek is hangot adjak. A Temesvári Rádió magyar adásában a személyes tapasztalataimon túl hallhaltnak majd többek között arról is, hogy milyen elementáris erővel hatott rám – csak az elmúlt hónapot tekintve – a múlt szombati Dévai Magyar Napok alkalmával az "A királyé nem leszek, nem leszek..." (Koncz Zsuzsa: Valahol egy lány) című dalának közös éneklése Keresztes Ildikó fergeteges, és ilyen daloknak köszönhetően: lélekemelő koncertjén vagy május 22-én a Csíksomlyói Ekszpressz dévai vasútállomáson való fogadása – ahonnan az egyik magyar zászlóra "tűzött" feliratról kölcsönözve maga, a cím: Egyek vagyunk! is való!
