Ünnep.
Ismét.
Nem szűnő taps – az a bizonyos füleki álló taps!
A színpadon a főszereplő – a sok gyerek, ifjú és felnőtt egyé olvadva, szelíden egymás kezét fogva, mosolyogva biztatja szeretett közönségét. Biztatja, hogy lássuk meg mindannyian, kik a nézőtérre szorultunk, hogy a jelen milyen érzékenyen kapcsolódik össze a múlttal, a tudás a hittel, a kultúra magával az egyénnel. Kezek között gyöngyökként peregő, koppanó leány és legénytánc, ének, szoknyaperdülés és rozmaring illat, mely után a gyermek természetes biztonsággal nyúlhat öröktől fogva övének tűnő tarsolyába…
Milyen nemes indíttatás az, mikor az ember felnövekedvén szíve igaz vágyával népünk több száz év óta csiszolódó tudását eszközként segítségül hívva közösséget alakít, egybegyűjt fiatalt, meggyőz szülőt… Gyengéd kötelékbe veri magát, melyben harcolhat határokért, szabadságért, önmagáért nyíltan, nem figyelve idő és erő múlását. Mert a rettegett idő érte dolgozik, a feladat adott, s az idő adja meg végül önmaga oldását:
„- Ráhúzunk egy 5 percet”- szól Norbi minden próba végén. Nem kérdés, kijelentés, de a gyermekszemekből pontosan kiolvasható a válasz: bárcsak örökké ráhúznánk még 10 vagy 100 percet, hiszen szomjúság van, hatalmas hiány, mit csak itt olthat e fiúgyermek, hiszen itt kap példát, tudást, ami örök, való és hiteles…
De hogyan lehet ezen kapcsolatrendszert megőrizni? A kedvet, az elhivatottságot, az erőt, a kitartást gyökereztetni s átültetni? Valahogy így. Érzékeny lélekkel, jó szóval, biztatással, megtartó bizalommal. Csoda, amit ma láttunk, s ami minket is átkarolt, Varga Lia tanító néni szelíd ölelése ez, a fáradhatatlan szeretete, törékeny testbe illesztett szilárd, megingathatatlan hite. Hite a jóban,a tisztában, a közösségben, az adni akarásban...
Megtartani példával. Mert nevelhető az ember. Nem akarattal, hanem érzelemmel. A kapcsolódással. Ahogy a színpadon táncoló együttest a színpad hátterében, függönyök között készülődő, színpadra lépésre váró táncos társak énekkel mosollyal segítették egy emberként majd százan – tudattalanul is őrizve a játék legarchaikusabb formáját: a kör alakzatot, melyben a körben állót mágikus erővel őrzi a körbeállított csoport… Őrzi, segíti, megtartja.
Álló taps és ünnep, köszönet és tisztelet, s mi visszük magunkkal, ami az ölünkbe hullott, s ami értésére most, itt meghívást kaptunk.
