Felsőgödön, a Dunakanyar kapujában születtem. A település csak a huszadik század elején alakult újjá, lakói a Kárpát-medence majd minden részéből sereglettek ide. A faluban mindenki „gyüttment", így én is – a felmenőimnek köszönhetően – a Dunakanyar mellett úgyannyira kötődöm a palócföldi tájakhoz és a dél-alföldi tanyák világához, sőt – feleségem révén – ma már Székelyföldhöz is.

Talán az utolsó generációjához tartozom azoknak a hátizsákos, bakancsos turistáknak, akik stoppal járták be keresztül-kasul egész Erdélyt. Ez a sokszor fárasztó és nehézkes, ugyanakkor rendkívül izgalmas utazási mód lehetőséget nyújtott mélyebb beszélgetésekre, személyes emberi kapcsolatok kialakítására, és általuk közösségek, települések alaposabb megismerésére is. A családi fészekből kapott útmutatás mellett talán leginkább ezek az élmények indítottak arra, hogy néprajzkutató legyek. A pécsi egyetemen kiváló mesterektől tanulhattam a szakmát. Egyetemi éveim alatt lehetőségem nyílt arra is, hogy fél évig hallgatója legyek a kolozsvári egyetemnek. A tanórák mellett alaposan megismerhettem a kolozsvári magyar kisebbség életét, közösségi megnyilvánulásait, és bejártam Kalotaszeg magyar falvait.

S bár úgy alakult, hogy hivatásszerűen nem folytattam szakmámat, igyekeztem és igyekszem továbbra is hasznosítani a megtanultakat, a tapasztaltakat. Szülőfalum helytörténeti gyűjtéseiben vettem részt, szervezőként és előadóként is igyekeztem részt vállalni a közösség életében. Könyveket, tanulmányokat publikáltam. Néprajzkutató barátaimmal lassan tíz esztendeje működtetünk egy néprajzos honlapot, mely mára már komoly, a köz számára is használható adatbázissal rendelkezik, és szakmai körökben sem ismeretlen. A portál szerkesztői nemcsak a szakmai hitelességet tartják alapvetőnek, hanem a határon kívül rekedt országrészekben élő magyarokkal való kapcsolattartást is. Az évek során többek között könyv- és ruhaadományokat juttattunk el Kalotaszegre, Székelyföldre, Kárpátaljára, számítógépeket vittünk moldvai, magyarul tanuló diákoknak.

Mára alig van olyan tájegysége a Kárpát-medencének, ahol rövidebb-hosszabb ideig ne fordultam volna meg. Két alkalommal belepillanthattam és vizsgálhattam egy dél-albertai (lethbridge-i) magyar közösséget is. Megismertem a tömbben és a szórványban élők életét, megfigyelhettem a különféle közösségek megmaradásra igyekvő törekvéseit, életstratégiáit is.

Ember és ember közötti viszony a családon, a helyi kisközösségen át egész a nemzetig vezet. Ha ezek közül bármelyik csorbát szenved, máris baj van. Ez a kapcsolat kultúránként: beszélt, énekelt és táncolt anyanyelven jön létre. A közösség iránt érzett felelősségünk és kötelességünk ezt a kultúrát megőrizni, fenntartani vagy akár elemeit újratanítani, legyen szó akár a tömbmagyarságról vagy a szórványban élőkről. Sőt, úgy gondolom, a szórvány egy szempontból erősebb figyelmet érdemel: ők képezik a hidat a tömbben élő magyarok között, velük egységes és teljes a Kárpát-medence magyar kultúrája.