Krüzselyi Erzsébet költőnő 1875-ben született. Életét már gyermekkorától kezdve két nagyobb betegség határozta meg. Hat éves korában himlős lett, melynek következtében egy rövid időre megvakult, majd visszanyerte ugyan látását, de ahogy a Magamról című írásában is megemlíti: „Láttam, de soha többé nem oly jól és fokozatosan gyengülőn; nemsokára pedig örök, hű kísérőtársam lett a szemüveg.” Éltének másik nagyobb tragédiáját nyolc évesen szenvedte el, mikor egy szeles februári napon megfázott, és ennek következében elvesztette hallását. Erről a következőképpen ír: „Hogy lecsapódott akkor egy égig érő nagy Csend-fal, mely gyenge látással karöltve kinyithatatlan börtönbe zárt örökre...”
E két sajnálatos esemény következtében abba kellett hagynia iskolai tanulmányait. Édesapja magához vette szerkesztőnek az általa kiadott Máramaros című megyei laphoz, ez Krüzselyi Erzsébet számára élete iskolája volt.
Életének késői szakaszát Kovács József szatmárhegyi református lelkész a könyvbemutatón ismertette. 1947-ben, az államosítás idején a költőnőt megfosztották máramarosi birtokaitól, így kényszerűségből Szatmárhegyre költözött keresztfiához, Krüzselyi Barnához, aki egyben unokaöccse is volt. Még ebben az évben az új hatalom publikálásra kérte fel Krüzselyi Erzsébetet, de ő csak annyit mondott; „Hóhéroknak nem írok!” Ekkora már teljesen megvakult, és a történet szerint úgy diktálta verseit, hogy Barna kezébe rajzolta a betűket, melyeket aztán keresztfia formált szavakká, majd sorokká.
Szatmárhegyre költözésekor magával vitt Máramarosból egy kárpáti fenyőt, mellyel később sírját kívánta megjelölni.
A szatmárhegyi közösség idősebbjei még emlékeznek a néhai költőnőre. Visszaemlékezésükben egy igen vallásos asszony jelenik meg, akinek rendíthetetlen hite a mostani közösség számára is példaként szolgálhat.
A Krüzselyi Erzsébet emléktábla avatását a máramarosszigeti református lelkész, Lovász István nyitotta meg, aki János evangéliumából idézett: „Amikor továbbment, látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték őt: »Mester, ki vétkezett, ő vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus azt felelte: »Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem Isten tetteinek kell megnyilvánulnia benne...«”.
A lelkész kiemelte, hogy mi mindannyian eszközök vagyunk Isten kezében.
"Kicsit megszégyenít bennünket az a tudat, hogy ma is vannak fogyatékkal élő emberek, akik hittel és szorgalommal fáradoznak családjukért vagy egy kisebb közösségért. És vannak egészségesek – testben – akik felejtenek. Felejtenek hitet, felejtenek nemzetet, hazát, anyanyelvet, és nem akarnak tenni érte, mert ez a kényelmesebb út. A kérdés, hogy tudunk-e mi is odaállni abba a sorba, amely sorban ott vannak elődeink, nevesek és névtelenek, de akik mégis hittel, hűséggel, ragaszkodással, Istenben és hazában való reménységgel tudtak valakiért, valakikért dolgozni, fáradozni.”
Ezután következett az emléktábla ünnepélyes leleplezése, melyet Lovász István Kovács Józseffel, a szatmárhegyi református lelkésszel közösen tett meg, majd Orosz Krisztofer Levente, a Simonchicz Incze Kulturális Egyesület elnöke Krüzselyi Erzsébetet méltatta. „Hazafiassága ma is mérceként áll előttünk; hű volt nemzetéhez a sírig, ami abban is meglátszik, hogy végakarata szerint, nemzeti színű szalagot helyeztek koporsójába. Bennünket olykor kifogások tengere vesz körül, amikor erkölcsi kötelességeinknek kell eleget tennünk. Nem így azonban Krüzselyi Erzsébet, aki vaksága és süketsége ellenére is képes volt olyat alkotni, ami az elmúlt idők nagy magyar íróit, költőit is elismerésre késztette, hiszen a költőnőről a maga korában igencsak elismerően nyilatkozott például Gárdonyi Géza, Áprily Lajos, Babits Mihály vagy épp Reményik Sándor.” – fogalmazott Orosz Krisztofer Levente.
A koszorúk elhelyezése után a református templomban került sor a könyvbemutatóra. Kovács József református lelkész a költőnő életének néhány fontosabb állomását elevenítette fel, majd Keresztes Annamária, a 146. számú Hollósy Simon Cserkészcsapat parancsnoka mutatta be a kötetet.
A könyvbemutatón többek között felszólalt Reszler Mihály főesperes, aki kiemelte, hogy a költőket, írókat úgy ismerjük, mint a szavak embereit.
„Bár a szavakkal sokszor tudunk sebeket ejteni, halált okozni, mégis a beszédünk és a szavaink Isten ajándékaként kell, hogy bennünk és általunk másokhoz eljuttatott értékek legyenek, hiszen azért van, hogy életet adjon, és ha ezt a szót meghalljuk, akkor ezzel a szóval a szívünkben képesek leszünk bármilyen körülmények között közösséget építeni. Fontos továbbá felfedeznünk hogyha mi Isten szavait magunkban hordozzuk, akkor itt Máramarosszigeten annak a közösségnek leszünk éltetői, amely még van, s amely még nem akar kihalni, de léte tőlem, tőlünk függ.”
